Hullámcsapdák

"Minden ember legmélyebb érzelmi szükséglete, hogy szeressen és viszontszeressék. Ha érezzük mások szeretetét, képessé válunk a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatására, ennek hiányában azonban csupán a túlélésért küzdünk."

Kétségtelen, hogy ingadozó a kedélyállapotom.

Tény, hogy nincsenek olyan nagy kilengéseim, mint mondjuk egy évvel, vagy fél évvel ezelőtt, de hullámzik bennem mindannak hatása ami ér.

Próbálok nem az önsajnálat útjára tévelyedni, mert az csak céltalan bolyongáshoz vezet, de a szomorúság az elengedés és elfogadás velejárója, azt hiszem ez természetes.

Ugyanakkor nagyon kevés elég ahhoz, hogy jól tudjam érezni magam, egy mail váltás, vagy egy kiadós, nem várt beszélgetés azt igazolja vissza, hogy sokkal inkább egyben van minden, mint pár hónappal ezelőtt.

Húgom találta azt mondani, hogy a belső egyensúly már megvan, csak még nem hiszem el magamról, ezért bizonytalanodok el néha.

Beszélgettünk arról is, hogy a bloggerkedés vajon mennyiben segíti azt, hogy el tudjak engedni nem előre vivő dolgokat, felmerült ugyanis bennem, hogy ez az elemezgetés, analizálás nem feltétlen csak a bennem lévő érzéseket tükrözi, hanem mivel a bal agyfélteke kérdez, és a bal agyfélteke válaszol, egyfajta önigazolás, mintsem tényleges feldolgozása annak, amit negatív hatásként élek meg és át kellene fordítani pozitívba.

Az is igaz viszont, hogy amióta írogatok kevesebbet zakatol az agyam, sokat segít ha kiírom magamból a bennem lévő gondolatokat, még akkor is, ha néha átcsap némi analizálásba, kifordulni magamból teljes egészében nem tudok, nem is akarok, végtére is közgazdász lennék, az lenne a meglepő, ha a reál dolgok iránti jó érzékemhez a jobb agyfélteke zabolátlan működése párosulna - ugyanakkor "elvont" oldalam tapasztalással és tanulással szépen lassan felszabadítható az "elnyomásból".

Ennek köszönhetően korábbi önmagamhoz képest sokkal könnyebben, hamarabb fel tudom dolgozni a negatív hatásokat, az utóbbi időben sokkal inkább elfogadó vagyok magammal és a helyzetemmel szemben, nem haragszom sem magamra, sem másokra azért mert valami nem úgy sikerült, ahogy kigondoltam, terveztem. Próbálok a jelenben lenni, a jelennek élni.

Ettől még nem könnyű, néha kifejezetten nehéz, mert ehhez sok erő és bátorság kell.
Bátorság ahhoz, hogy beleálljak helyzetekbe és erő, ami ehhez szükséges, -mások számára lehet könnyeden kezelhető lenne és nem érhető, hogy miért okoz gondot az, hogy túllépjek dolgokon.

Egyfelől azért mert a felszínesség soha nem volt jellemző tulajdonságom, másrészt azok az emberi kapcsolatok amik kialakulnak számomra fontosak és nem tudok érzéketlenül elsétálni amellett a gondolat mellett, hogy XY már nem része az életemnek, pláne akkor ha azt a kapcsolatot többre tartottam érdemesnek.

Ezért nem szakadt meg évekkel ezelőtt a kapcsolat Reloaddal, és ezért megy a huzavona Egyfedelesemmel.

Illetve ez utóbbi most megint múlt időben írandó, az egy héttel ezelőtti utolsó utáni nem tudom hanyadik lezáró levélváltás tanulsága: ne kezdj olyannal, akinek nem megy az elengedés, ha tudod magadról, hogy Neked nehezen megy...
Ugyanakkor ez azért muris egy kicsit, mert kimondott kötődés nem volt, nem lehetett, akkor hogy is beszélhetünk elengedésről.
Mókásnak is tekinthetném, hogy ismét az "utolsó" levél az, amiben a lelkét láttatni engedi a másik, ez megint olyan férfi dolog, amivel nem tudok mit kezdeni.
Meglepetéssel olvastam az eltűnésekről és feltűnésekről szóló gondolatokat - szinte egy az egyben visszaadta azt, amit írtam arról, hogy a körülöttem lévő pasik, amit adok továbbviszik, vagy a saját maguk épülésére használják:

"Mikor megvan a kis lelkemnek, hogy a másik még gondol rá tudja, h él akkor megnyugszik és persze ezt a másik úgy éli meg hogy eltűnök. Igen eltűnök, mert megvan a "nyugalom" tudom h a másik jól van és ezerrel tudok újra a munkára meg ezer másra koncentrálni. Lehet ez a lelkiismeret? Jó nagy kilengésekkel?"

Most elhangzott egy ígéret, hogy legközelebb akkor kapok levelet, ha kifejezetten megkérem, hogy írjon - ezen is jót mosolyogtam, - kettőnk közül a "kiléptem" szabályt egyetlen egy alkalommal sem én szegtem meg, az más kérdés, hogy ezt a dacból nem keressük egymást sem egyszerű megélni, még úgy sem, hogy annak sincs értelme, hogy írogattunk egymásnak és másfél év alatt találkoztunk 4 -szer...- azzal győzködöm magam, hogy csak az egomnak kellene az "elismerés", hogy hiányzok valakinek.

Aztán itt van még Reload is, aki úgy nem akar tőlem semmit, hogy azért barátilag beszélgessünk - jó beszélgessünk, de az meg olyan érzelmi kilengésekkel járhat, mint pár nappal ezelőtt este és nem kellene, hogy ezek a beszélgetések érzelmileg megérintsenek.

 Ez a két történet semmiképp, mert előre nem visz az jól látható...

Az elmút napokban bőven volt alkalmam azon gondolkozni, hogy miért is van az, hogy aki nekem kellene, annak nem kellek, akinek meg én kellenék az nekem nem kell. Annak igazolására meg, hogy mégis kellek "hülyeségeket" csinálok - mármint az én értékrendem szerint "hülyeség", Húgom szerint teljesen normális, ha egy szituból kihozom azt, ami nincs ellenemre a nőiességgel "operálva" - No de ez szerintem csak önigazolás, és nem a lelkemnek kell, hanem a sértett önérzetemnek...

A kérdésemre, mármint arra, hogy miért nem kellek annak, aki nekem kellene a választ nem tudom, csak azt, hogy az elmúlt időszak viszontagságainak köszönhetően érzelmileg teljesen kiégtem.
Egy bizonyos ponton túl nem tudok közel engedni magamhoz senkit.
Egyfelől úgy gondolom, hogy jó ez így, mert tőlem megalkuvást elváró kapcsolatot nem szeretnék többet, másrészt nem jó ez a társtalanság.

Ennek két kimenetele lehet, vagy betoppan a várva - várt nagy szerelem, amiért érdemes volt ezt az utat végigjárni, vagy minden marad úgy, ahogy most van, hullámhegyek, hullámvölgyek, remény és reménytelenség, megnyílás és bezárkózás, csalódás és elengedés. Elfogadás.

"Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott."

Kifogásgyár

"A könny végtelenül fontos nyelvezet. Vannak olyan pillanatok, amikor a szavak nem tudnak beszélni, csak a könnyek"

Nálam idén a Karácsony elmarad.

Ez az ünnep valahogy soha nem volt a szívem csücske. Gyerekként a tudatra ébredéssel egyidejűleg jött a felismerés, hogy micsoda színjáték zajlik a családomban ilyenkor. A színjátékot pedig ösztönösen utasítottam el mindig is.

Igazi, meghitt Karácsonyom a házasságom ideje alatt volt, igaz, az utolsót közös ünnepre 2002 -ben már MrPanda árnyéka vetült.

Ennek éppen 10 éve, azóta többször csináltam úgy, mintha Karácsony lenne, most itt az ideje, hogy felvállaljam nekem nincs Karácsony amikor egyedül vagyok.

Idén úgy jön ki a lépés, hogy lánykám az apukájánál lesz Szenteste, nem gátolom abban, hogy már szombaton lemenjen Szolnokra, had legyen részese a készülődésnek, amihez nekem most semmi hangulatom nincs.

Ha tetszik, ha nem bele kell állnom a társtalanság megélésébe is, mint egy következő lépcsőfok a magány és az egyedüllét után. Nem is tudom mit viselek rosszabbul, a lelki-társ nélküliséget, vagy azt, hogy a rám váró feladatok megoldásában nincs társam.

A lelki-társ nélküliséget hullámzóan viselem, az utóbbival sincs semmi baj, hiszen tudom magamról, hogy meg tudok olyan dolgokat csinálni egyedül, amikhez másnak segítség kell, az más kérdés, hogy nem akartam foglalkozni pár "aprósággal", amihez "normális felállásban" férfi erő, vagy férfi tudás kellene. Sebaj, előkotrom magamból, amit meg nem tudok, majd megtanulom.

Végül is szereltem már villanykapcsolót telefonos segítségnyújtással, az csak az én fóbiám, hogy nem szeretek elektromos cuccokban kotorászni, de talán a falból valamiért kilógó villanykapcsolóval majd csak elboldogulok, a fregolit tartó kötelet kicserélni nem lehet nagy dolog, csak macerás egy kicsit, számítógépet nem telepítettem még, de ha KicsiRobot képes volt arra, hogy mindenféle előképzettség nélkül 4 éve zökkenőmentesen működő rendszert rakjon fel, akkor valahogy majd csak megoldom a feladatot én is.

Lánykám nem rajong érte, hogy dobozokat fogok vele cipeltetni a pincébe, de ez van... Úgy nőtt fel, hogy azt látja, nőként csakis magunkra számíthatunk, a férfiak megbízhatatlanok, kiszámíthatatlanok.. A jajjj miért nem szóltál, hogy segíteni kell! felkiáltástól pedig borsódzik a hátam...

Másnak ezek apróságok, nekem - mivel nemszeretemcsinálnimertférfidolog - problémás feladatok.

Az pedig tényleg nem megy, hogy emellett nőként tüsténkedjek a konyhában és Karácsonyi hangulatba kerüljek...

Azért is döntöttem úgy, hogy nincs Karácsony, mert legalább lesz időm azokat a dolgokat megcsinálni, amiket jó ideje tologatok magam előtt.

Így szépen letisztulva zárhatom le ezt az évet.

A tegnap esti sok sírástól bedagadt szemem ellenére próbálom tisztán látni azt is, hogy az újabb kör Reloaddal és Egyfedelesemmel mit is jelent számomra.

Egyfedeles a könnyebben érthető történet, megkértem, hogy fejezze be az aurámban ki - be járkálást, persze az utolsó szó jogán felhatalmazva érezte magát arra, hogy válaszoljon arra a levélre is, amiben kifejtettem milyen hatással van rám és nekem miért nem pálya az, amit tesz, úgy alakult a "beszélgetés", hogy arra már nem nagyon lehet mit válaszolni, hogy kíváncsi vagyok, tényleg abba tudja -e hagyni a mail küldözgetést...

A másik vonalat tekintve már kicsit zűrösebbnek érzem a helyzetet, bár alapjaiban ugyanaz a szitu: tessék békén hagyni, ha nincs meg az az elszántság Reload részéről sem, hogy társként tekintsen rám.

Miután két sírás között még este beszámoltam a kifogásgyárról Húgomnak, megkérdezte, hogy miért vagyok kiakadva, nem számítottam arra, hogy így lesz? - De... számítottam rá, mégis rossz volt hallani, azok után, hogy hosszú hónapokon keresztül estéről - estére igyekezett valaki a bizalmamba férkőzni, elérte, megkapta amit akart, majd elegánsan közölte, hogy köszi... mégsem kérek Belőled.

Az ellentmondásokkal pedig nem tudok mit kezdeni. Ha én vagyok valaki életének a szerelme, akkor amikor lehetősége van arra, hogy ennek átadja magát, miért fordít hátat???

Az az igazság nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy tegnap este csak féligazságokat hallottam. Ismerős érzés kerített hatalmába: a mérlegelés oka egy harmadik szereplő, és a barátok "jó tanácsa"...  Velem már "pórul járt" nem egyszer, lépjen tovább élje az életét, és adjon esélyt másnak...

Nem hiszem el, hogy akkor amikor arról beszélgetünk pár héttel ezelőtt, hogy abban az időszakban, amit együtt tudunk tölteni mi mindent fogunk együtt csinálni, az ok (=másik nő) nélkül átfordul abba, hogy aki az életének nagy szerelmének tart közli velem, hogy nem tud nekem semmit ígérni... és nem akar feltartani, addig, amíg önmegvalósít.

Azok az érintések, amiket kaptam inkább a sajnálatról szóltak, a csók pedig kényszeredett volt - ég és föld a két hónappal ezelőtti találkozásunk és a mostani között a különbség ebben a tekintetben. Nem hiszem el, hogy nincs más szereplő a történetben, mert ha valakit életem szerelmének tartok és megkaphatom, annak az érintésével, csókjával nem tudok betelni, - ahogy ezt október elején éreztem, most egyáltalán nem volt jelen.

Megkaptam azt is, teszem hozzá nem először hogy mert én másba is szerelemes tudtam lenni az elmúlt években. Nem tudom, hogy szerelem volt -e, illetve mivel kérdés így nem is lehetett az, együtt voltam valakivel 2 évet úgy, hogy megalkudtam egy helyzettel.

Bizonytalanságot éreztem abban a kérdésben, hogy amikor 2005 és 2007 között együtt voltunk, én szerelmes voltam -e... igen... voltak időszakok, amikor igen, ahogy most októberben is újra az voltam, ahogy akkoriban is keserves sírás tört rám, (amikor megtudtam, hogy az együtt töltött idő alatt volt mellettem valaki más, aki ráadásul tudott rólam, én csak éreztem a harmadik létezését, de szenvedtünk mindketten, a másik lány annyira, hogy Angliáig menekült, én pedig annyira, hogy nem akartam tovább gyötörni magam és szakítottam a fájdalom okozójával), most amikor közölték velem, hogy nem számíthatok a másikra, annak ellenére amit korábban mondott mégsem tud bennem gondolkozni, csak sírni tudtam, ugyanúgy, mint régen...

Lehet meglepő, de nem csak most tudok sírni, akkoriban is sokat sírtam, mert amikor szeretek valakit és az nincs viszonozva, attól sírni tudok - max. nem a másik előtt, leginkább azért, hogy ne sajnáljon, sajnálatra nincs szükségem, ahhoz elég vagyok egyedül is, hogy sajnálni tudjam magam...

Így sírtam akkor pl, amikor 2006 tavaszán az új lakásba vásárolt bútorok összeszereléséhez kértem segítséget, de a haverokkal együtt lenni fontosabb volt, és sírtam akkor amikor másnap a segítség helyett az előző napi bulit kellett kipihenni az ágyamban, miközben én az íróasztalt pityeregve szereltem össze, és sírtam akkor is, amikor az én számítógépemen megnyitott mással folytatott levelezésbe botlottam és sorolhatnám még, hogy hányszor és miért sírtam... csak sokszor nem a másik előtt.

A sírás számomra tisztulás, letisztulás, oldódás és elengedése annak, ami szomorúságot okoz, megnyugvást jelent, segít elfogadni azt, amin változtatni nem tudok.

"A sírás józanít, a józanság nyugtat. Mert az is nyugalmat ad, ha az ember átjut a bizonytalanságon, és megismeri a keserű igazságot, tudja, érzi, hogy nincs tovább."

Rövidrezárva

"Néha a fény annyira elkápráztat, hogy nem látunk mást. Máskor sötét felhők takarnak be minket, és úgy tűnik, az ég sosem tisztul ki. De ha megcsillan egy napsugár a szakadó esőben, létrehozhat egy keserédes szivárványt. Jól vigyázz! Pont, mikor azt hinnéd, hogy már a naplemente felé vetted az irányt, beléd csaphat a villám!"

Gyors, de korántsem fájdalommentes lezárása életem egy epizódjának, melynek utolsó felvonása ez év október első hetében kezdett játszódni. És nem feltétlenül a másikban csalódok ilyenkor, hanem magamban...

Hogy beadom a derekam, hogy hagyom magamnak bebeszélni, hogy szánja - bánja a múltat a másik, és a sok - sok beszélgetés alapján bízom benne, hogy ezúttal nem fog fájdalmat okozni, mert felméri annak a súlyát, hogy mi az amit összetörhet bennem. De sajnos ez nem így van... nem méri fel... és nem, nem a másikra haragszom, hanem magamra, hogy megint hagytam magam megvezetni...

Hittem valakinek, akiről nem egyszer kiderült, hogy nem számíthatok rá... De bizonygatta, hogy megváltozott és minden erre utaló jelet felsorakoztatott, én pedig színpadi naivaként idomultam hozzá, megnyíltam, bíztam benne, szerettem nem úgy, mint régen, egészen másként...

A befejezés ennek ellenére nem happy enddel zárult, mi több a magam részéről ezúttal nem is úgy,  hogy nyitva marad a történet a néző fantáziájára bízva a folytatást. Nincs folytatás. Az egyik főszereplő "belehalt".

Soha nem fogom megérteni azt, amikor egy férfi - jelen esetben éveken keresztül - azért ostromol, hogy adjak neki még egy lehetőséget, mert megváltozott, érzi, tudja, hogy mi az amit elrontott.

Amikor meg ott a lehetőség, azt kapom, hogy (szerinte) nincs felkészülve arra, amit várok Tőle, és igencsak ambivalens érzés, hogy miközben azt ecseteli, hogy miért nincs itt az ideje, hogy "elkötelezze" magát azt hallom, hogy téves az a következtetés, amire az önismereti hétvégék által jutottam, hogy nem kellek a férfiaknak... A mondandó éppen azt igazolta vissza, hogy nem kellek a férfiaknak... - Neki sem, aki oly régóta vágyott arra, hogy velem legyen...

Alapvetően hibás megközelítés az, hogy elköteleződést vártam, egyszerűen beértem azzal a tudattal, hogy ha távol is, van valaki aki szeret, akire számíthatok, ahogy jó érzés volt az is, hogy estéről estére volt kitől megkérdezni, hogy hogy telt a napja...

Tény, hogy az elmúlt hetek kommunikációs szünete már éreztette velem sok jóra nem számíthatok a folytatást illetően...

Hogy sírni kezdtem ott a vendéglőben, hááát lehet meglepő...

De amikor alig több, mint egy hónapja még arról beszéltünk, hogy az itthon töltött idő alatt mennyit leszünk együtt, most így az ünnepekkel a nyakunkon azzal szembesülni, hogy ezek szerint semennyit, nem egy felemelő érzés.

Semmi új nem történt, csak az ami ezidáig, 2005. januárja óta... Amikor nyitott voltam elutasítást kaptam, amikor bezártam, befogadást, megértést vártál volna tőlem...

Azt, amit mondtam az elköteleződést tekintve fenntartom...

"A teljes reménytelenségnél a reményben-csalatkozás a rettenetesebb."

Úton VII. - Megérkezés

"A nehézségek azért vannak, hogy megoldjuk azokat. Minél embert próbálóbb az utunkat eltorlaszoló akadály, annál nagyobb erő kell leküzdéséhez. De ha vesszük - és miért is ne vennénk - egyre jobban erősödik önmagunkba vetett hitünk."

Az előző bejegyzés bloggerkedésem legnehezebb szerzeménye, ez a két bejegyzés között eltelt hosszabb idő oka is.

Nehéz volt arról írni, amivel érzés szintjén most szembesültem, nem az egoból fakadt, nem kimondtam, nem abból indult ki, hogy tudom, hanem abból, hogy átéltem azt a fájdalmat, amit a tudatos felismerés által már feldolgoztam, de a még mélyebb fájdalom elől menekülve érzés szintjén nem mélyültem el a tudat üzenetében.

Nagyon érdekes pillanat volt amikor a kósza gondolatot, hogy nem kellek a férfiaknak igyekeztem visszagyömöszölni oda, ahonnan jött, de nem hagyta magát, egyre határozottabban jelezte az érzés a létezését, és követelte azt hogy teret engedjek neki - sajátos belső beszélgetés volt.

Most kivételesen az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy már írtam és beszéltem is arról, amin keresztülmentem.

A hétvégi programról hazaérkezve tartoztam azzal, hogy köszönetet mondjak annak a lánynak, aki választottját átengedte nekem, magyarázatot adva arra, hogy miért is volt ez számomra fontos momentum.

Szó szerint álomba sírtam magam, bár álmodni nem sikerült aznap éjjel, hétfőn nagyon szétesve és leamortizálva, lelkileg tropa állapotban ébredtem. Lövésem sem volt, hogy fogom összerakni magam, gondolkoztam azon, hogy ilyen hangulatban egyáltalán elinduljak -e  a munkahelyre, vagy sem, végül erőt vettem magamon.

Mint nem sokkal később kiderült jól tettem, ha otthon maradok az önsajnálat leplébe burkolózva, akkor nem látom meg azt a reménysugarat, ami értékel, lezár és utat mutat.

Útközben a munkahely felé az járt a fejemben, amit az oldás technikájáról mondott az egyik lány: találjam meg azt, ami a fájdalmat okozza, lássam meg benne azt, amit tanultam belőle, a "rosszat" cseréljem ki a "jóra" és mondjak köszönetet azoknak akiktől kaptam. Gőzöm sem volt arról, hogy mit tanulhatok én abból a gondolatból, érzésből, hogy nem kellek a férfiaknak, és még mondjak is köszönetet azért, hogy amellett, hogy erre megtanítottak az én energiáimat önző céljaikra használták? - zakatolt az agyamban.

Valamikor délelőtt egyik pillanatról a másikra jött egy érzés, amitől elkezdtem jobban érezni magam - lehet gyenge szalmaszál volt, de belekapaszkodtam: azért vitték választottjaim az energiáimat, mert alapvetően erős vagyok, annak látnak, és az erő, amit látnak rajtam azt sugallja, hogy megállom én egyedül is a helyem, nincs szükségem arra, hogy férfienergiával tápláljanak engem, hiszen nekem annyi van, hogy még nekik is jut belőlük, mi több önként és dalolva adom át nekik, önzetlenül, viszonzást nem várva - legalábbis ez lehetett a látszat, inkább úgy helyes, hogy viszonzás iránti vágyat nem kimutatva.

Ez volt az a pillanat, amikor el is hittem magamról, amit már egy ideje mondogatnak nekem, hogy "erős" vagyok és azt, hogy ezt megláttatták velem az exek már meg tudtam köszönni nekik, mi több, amit adtam, azt szívesen adtam.

Ezzel egy időben már jött is az a felismerés, ami az üzenete ennek az egész folyamatnak, hogy meg kell tanulnom jelezni, kimutatni azt, hogy igenis nekem is szükségem van támogató energiákra és azt amit adok ne máshoz vigyék, hanem hozzám áramoltassák vissza és ne csak sóvárogjak azért, hogy ezt megkapjam, hanem ki is tudjam fejezni a másik felé.

A másik dolog amire mindez ráébresztett, hogy befogadóvá kell válnom, adni mindig is könnyebb volt, mint az, hogy nyitott legyek arra, hogy nekem is adjanak.

Ezáltal nyert értelmet, amit a nyitott szív állapotáról mondott az egyik csoporttársam amikor vigasztalni próbált: a nyitott szív állapotában vagyunk a legkevésbé sérülékenyek, ekkor tudunk könnyen elengedni olyan dolgokat, amik fájdalmat okoznak.

Én ezt vitattam, én úgy gondoltam, hogy a nyitott szív által leszek sérülékenyebb, de aztán beláttam van igazság abban az érvelésben, hogy a falakat az egonk építi, akkor sérülünk, akkor fáj valami, ha beengedünk valakit a falak mögé és nem azt kapjuk, amit vártunk, falon keresztül elengedni épp oly nehéz, mint befogadni.

Mindez rávilágított arra, hogy mi is a következő feladatom magammal kapcsolatban.

Pár óra alatt sikerült a romba dőltnek hitt, földbe döngölt, korábban még gyenge lábakon álló, sérülékeny önbizalmam felépíteni, ezúttal már stabilabb alapokra, ami korántsem jelenti azt, hogy késznek érzem magam és nincs több dolgom az önismeret, önfejlesztés terén.

Ebben sokat segít az is, hogy tudom sok erő, nagy bátorság, és nem utolsó sorban kitartás kellett ahhoz, hogy az elmúlt pár hónapban mélységeiben szembesüljek olyan dolgokkal, amiket régóta hordozok magamban, átéljem, feldolgozzam, ne csak a felszínt kapargassam, mert azzal nem jutok egyről a kettőre.

Megláttam azt is, hogy ki kell állni magamért azokban a helyzetekben, amiket fontosnak érzek, attól, hogy visszavonulót fújok bizonyos szituációkban belső feszültséget keltek saját magamban - tudom, ez egy kötéltáncos érzékeivel vetekszik és tériszonyom van, valahogy mégiscsak meg kell tanulnom, rá kell éreznem a középútra az értelmetlen ragaszkodás és a saját magam háttérbe helyezése között annak érdekében, hogy az egyensúlyt megleljem, mindezt úgy, hogy ez egy "billegős" játék az érzésekkel, megérzésekkel.

Ennek az egésznek csodálatos megkoronázása volt a mauri masszázs, ahol a jóga gyakorlatoknak köszönhető nyitott csakrákon keresztül olyan energiaáramlásban lehetett részem, mint ezt megelőzően soha.

A bennem zajló változást Húgom külső szemlélőként is látványosnak tartja,  hozzá képest jó adag lemaradást pótoltam igen rövid idő alatt, az az építkezés ami nála évekig tartott, nálam hónapok alatt eredményes.

Hogy hogy is vagyok most?

Hullámzóan, bár ez a hullámzás egyre kisebb amplitúdóval járó kilengésekkel jár és a korábbiakhoz képest sokkal könnyebben megtalálom az egyensúlyi állapotomat.

Mostanra érett meg bennem az, hogy a tapasztalat után elméleti síkon is gyarapítsam a tudásom, beszereztem 2 könyvet a tantráról, az ünnepek alatt szeretnék sokat olvasni, pihenni és élvezni annak a tudatos jelenlétnek a gyümölcsét, amit nem kevés belső munka árán értem el ebben az évben.

"A leki béke feltörő tudás,
befogadás, semmit nem tagadás;
mélység és magasság között feszül,
általa minden összhangba kerül."

Úton VI. - Továbblépés

"Rám valahogy minden fordítva hat, és fordítva működöm. Fordítva látom a világot. (...) Mindig más voltam, mint mások. Emiatt mindig rosszul éreztem magam. Nem maga a különbözőség zavart, hanem az, hogy egyedül éreztem magam ezzel."

Ahhoz képest, hogy pár hónappal ezelőtt azon keseregtem, hogy nincs kivel és hol töltenem azokat a hétvégéket, amikor a lánykám az apukájával van, mostanra sakkozni kell az időpontokkal, annyi program összejött.
Így hogy eljárkálok otthonról hétköznap is, egészen más lett minden körülöttem, az egyedüllét érzése is múló félben van, helyébe a társtalanság lépett, mint újabb feldolgozandó.

Az a pár hét, amit úgy éltem meg, hogy Reloaddal a távolság ellenére összetartozunk egészen jól telt ebből a szempontból, az elmúlt hetek kommunikációs szünete hozta elő a társtalanság gondolatát, amit azért egy fokkal elviselhetőbb, mint amikor régebben a magány, majd az egyedüllét érzése tört rám.
Pár nap múlva talán okosabb leszek, hogyan is állunk most egymással, vagy hogyan nem.

A jövés - menésnek, a programoknak köszönhetően örömmel konstatáltam, hogy egészen elfogadó tudok lenni a társtalansággal szemben.
Vidéki barátaimnál töltött hétvégén elgondolkoztatott, hogy az együttélés szükségszerűen magában hordozza -e azt, hogy az átalakul egymás mellett éléssé, vagy lehetne ellene tenni, ha két ember együtt akar élni és nem egyedül valaki mellett, intimitást nélkülözve.
Intimitás alatt értem a megértés iránti igénytől kezdve, az érintésen át a nem beszólogatáson alapuló kommunikációt, ugyanis ezek hiányában nem csodálkozom azon, mikor azt hallom, hogy évek óta (!) nincs szexuális kapcsolat az amúgy egészséges fiatal emberek között.
A helyzetet a legjobban az jellemzi, hogy barátnőm rám szólt valami kapcsán: "ne legyél velük olyan kedves, nincsenek hozzászokva" - utalva a két jelenlévő házaspár férfi tagjaira.
A III. önismereti hétvégén elhangzott egy mondat, amit minden párkapcsolat zászlajára lehetne tűzni: a kapcsolat minőségét a nő határozza meg - ezzel a gondolattal a magam részéről nagyon is tudok azonosulni, mind a magam vonatkozásában, mind az általam látott példák esetében.

A III. találkozást megelőző szerdán az eredeti felállástól igen eltérő összetételű csoport jött össze.

Sokan is voltunk, és a férfi nő arány most a nőknek kedvezett, több férfi jött el erre az estére.

Házigazdánk gyorsan gondoskodott az egyensúlyról, mint azóta több beszélgetés is visszaadta a férfiak másként kezelik azokat a játékokat amikor pasiként érintkezni kellene, mint mi nők.

Azt még megértem, hogy a pasik nem szívesen ölelgetik egymást, a hátbavágás sokkal inkább bevált kommunikációs eszköz náluk, mint az ölelés, mi nők, ha örülünk egymásnak, meg tudjuk, meg szoktuk ölelni egymást, mint kiderült a férfiaknál ez még egy szeretetteljes közegben sincs így - megint tanultam valamit. Azt viszont nehezen fogom fel, hogy egy meditációs körből azért zárja ki magát valaki, mert éppen egy másik férfi mellett ült és annak a kezét kellett volna megfogni a meditáció alatt, hogy ez miért probléma nem értem, - ez legyen az illető szabad akarata.

Ezen az estén éreztem azt először, hogy könnyedén veszek részt a játékokban és sokkal nyitottabb vagyok, mint korábban voltam.

A pénteki masszázs esten több ismerős arcot láttam és eljött az a pillanat, amikor a nem kívánt érintésből fakadó kellemetlenséget okozó férfival is szembe kellett néznem. Addigra magamban már helyére raktam a történteket, úgy éreztem, hogy a másiknak volt kínos amikor párba kerültünk, ennek megfelelően tartózkodó volt a viselkedése is.
Mint kiderült a záró hétvégi programon nem vehetett részt (Házigazdánk jelezte neki, hogy átlépett olyan határt, ami nem fér bele az ottani szellemiségbe), emiatt sértődöttnek láttam, mivel nem kereste a lehetőségét, hogy beszéljünk arról, hogy mi érintett rosszul, én nem erőltettem a dolgot.

Ez az este is nagyon jól alakult, a program a megszokottnál több, mint egy órával tovább tartott. Mivel másnap is jelenésem volt egy másik lánnyal együtt így ott aludhattunk, harmadig hálótársunk egy srác, akivel a szerdai programon is találkoztam. A hajnalig tartó beszélgetésből azt szűrtük le, hogy nem földtől elrugaszkodott az, amit egy kapcsolatban szeretnék megélni. Nagyon jól esett a biztatása és az, hogy férfiként ismeretlenül is értett, megértett.

A hétvégével kapcsolatban volt némi fenntartásom, Házigazdánk ugyan biztosított arról, hogy ez az alkalom könnyebb lesz, mint az előző kettő, azonban a témát látva volt némi kételyem, sorban pipáltam: ezzel is dolgom van, a másikkal is akad, a harmadikról ne is beszéljünk, stb... :-)
Akkor még viccesnek gondoltam, amiről megint kiderült, hogy nem olyan poénos, ha a kívülálló számára  úgy tűnik nincs dolgom egy adott kérdéssel, de én azt érzem, hogy nagyon is mélyen lévő dolgok kerülhetnek felszínre - persze, hogy mi előre nem gondoltam volna most sem, ahogy az előző két alkalommal sem.

Az első nap így kicsit enerváltnak éreztem magam, szerencsére a délelőtt nem igényelt nagyobb energiabefektetést. A csapat ezúttal az első alkalom létszámával azonos, valahogy nem is bántam, hogy nem vagyunk olyan sokan, mint a múltkor. Az összetételt tekintve: 8 nő és 6 ffi
Délután előtérbe került Házigazdánk és a párja között előző este óta zajló affér, az érzékelhető feszültség oldására jól jött a kérdések szokásos írásban való megválaszolása, most a kapcsolatok, a kapcsolatokon belüli szabadság, a határok, a (beteljesületlen) vágyak kerültek terítékre.

Mindenki leírta a maga válaszát, a férfiak megkaptál a nőkét, a nők a férfiakét, - nagy meglepetés nem ért bennünket a férfiak ismét szűkszavúak voltak, nem kellett sok idő, hogy kiértékeljük a témát érintően adott válaszaikat. Ennek kapcsán hangzott el a "minden férfi egyforma" megállapítás, ebből jutottunk el ahhoz a megállapításhoz, amit a bejegyzés elején már érintettem: "a kapcsolat minőségét a nő határozza meg."

Sok újdonságot nem adott az a megállapítás, hogy a férfiak alsó csakrák által vezéreltek, a nők hamarabb kacsolódnak a szívükkel, mint a férfiak, az viszont elgondolkoztatott, hogy a nőn múlik az, hogy a férfiból mit hoz ki, azaz az alsó csakrák után felsőbb szinten történő kapcsolódás a nő "hozzáállásán" múlik  - mármint számomra ezt jelentette ami elhangzott.

Ez bizonyos vonatkozásban nagyon messzire vezet és még nem letisztult mindaz, ami ezzel kapcsolatban megfordult bennem, de végiggondolva a kapcsolataimat, vagy azt, amit most megélek nagyon is azt igazolja vissza, hogy meghatározó (és mindig is az volt), hogy hová helyezem én el saját magam az adott kapcsolatban, kapcsolódásban.

Az, hogy egy mondat, amire felfigyeltem milyen meghatározó is lesz nem tűnt fel, fel sem merült, hogy az lehet...
Megint utólag állt össze a kép, ez a mondat volt a bevezetés.

Este következett a folytatás: a figyelmeztető jelet megint nem vettem észre... Az egyik játék kapcsán olyan helyzetbe kerültem, amitől nem éreztem túl jól magam, a lány, akivel egy körben került ránk a sor közölte velem, hogy melyik két fiúval szeretne Ő lenni... Pont azokkal, akikre én is gondoltam. Mérhetetlen rossz érzés lett úrrá rajtam: milyen alapon gondolja magát többnek (=engem kevesebbnek magánál), hogy Ő választhat, ezáltal én nem... Ráadásul nem fair... Naivitásom ezen a helyen is kísért, és rosszul érint, amikor azt látom, hogy ezeken az alkalmakon is az ÉLET farkastörvényei uralkodnak. Bizonyos esetekben egy az egyben a vadászösztön és a női manipuláció az, ami felülkerekedik egymás elfogadásán...

Nekem jár, - Neked nem... Megszerzem, amit akarok... - itt is ez köszön vissza néha sajnos.

Mivel magam miatt megyek el újra és újra, eleinte nem esett nehezemre háttérbe vonulni ilyen esetekben, viszont azzal, hogy többször találtam magam olyan helyzetben, amikor szinte elvárás volt velem szemben, hogy fújjak visszavonulót, előjött bennem az, hogy ne én legyek már akit mindig mindenhonnan kitúrnak és más magának AKARJA, azt amire semmivel sincs több jogosítványa, mint nekem.

Hol van itt az egymás iránti tisztelet, önzetlenség? - Kb sehol... Ugyanott, ahol a való világban...
Persze lehet csak én vagyok ilyen félresikerült, és naiv, aki hisz még az önzetlenségben, és a tiszteletben, meg a bizalomban és sorolhatnám, hogy még hány őskövületben, ami mostanra nemlétezőnek látszik...

Az első napot követő szaunázás valamilyen szinten oldotta a feszkót, az éjszaka félálomban telt, sok(k) hatás ért... mégsem gondoltam, hogy a másnap csak "rosszabb" lehet... = nem, valójában nem rosszabb, újabb lépés az utamon, csak nem számítottam rá, vagy nem is tudom...

A záró napon volt két játék, ami nagy traumát okozott két emberben.
Mondanom sem kell, az egyik én voltam. Intő jel volt a jóga gyakorlatsor, amivel a csakrákon keresztüli energiaáramlást tapasztalhattuk meg és erősítettük, nem tudom miért, semmi különös nem történt a "harmadik szem" gyakorlatánál sírni kezdtem. Reggel mikor említettem, hogy bedagadt szemekkel ébredtem két variáció is elhangzott: tisztul a látásom, a másik szerint meg nem akarok meglátni valamit. Akkor még elütöttem egy poénnal én inkább az elsőt választanám, azonban ez a váratlan sírás és ami utána következett a második meglátást igazolta vissza: ideje volt szembesülnöm valamivel, ami bennem volt már jó ideje, de nem akartam meglátni.

Talán már mondanom sem kell, hogy semmi különleges nem volt abban a játékban, aminek a leosztása úgy alakult, hogy egy nő volt a párom. A lányok közül mindenki más férfival volt. Nem tudtam, hogy ki a párom, bekötött szemmel voltunk, nem gondoltam, hogy nő. Amikor szembesültem a helyzettel, nagyon mélyről jött egy érzés: nem kellek a férfiaknak. Furcsa belső beszélgetés kezdődött az egom, és az érzéseim között, nem akartam hagyni, hogy ez az érzés eluralkodjon rajtam, de hát aminek ki kell jönni, az megtalálja az útját, ha nem most, akkor máskor. A felismerés, az az érzés, hogy az elmúlt 10 évben minden egyes kapcsolatom arról szólt, hogy a férfiak viszik az energiámat, vagy a saját egojukat táplálják belőle, vagy elviszik egy másik nőhöz, abból amit adok alig - alig kapok vissza valamit - az az igazság a vulkánként rám törő fájdalom, hogy nem kellek az általam szeretett férfiaknak megsemmisített...

Egyértelmű volt, hogy a játék folytatásában, amikor a csapat másik fele került sorra, azaz a férfiakat kellett volna masszírozni, nem fogok részt venni benne, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy férfihoz érjek.
Egy dologra vágytam, hogy egyedül legyek - egy olyan helyen, ahol ez kivitelezhetetlen.
Már nem sírtam, hanem zokogtam a konyhában, amikor kijöttek utánam, senki nem tudta mi bajom van, csak az látták, hogy kész vagyok, összeroppantam, egy ember volt, akinek egy mondatot tudtam mondani, neki is csak azért, mert tudom, hogy keresztülment Ő is azon az érzésen, hogy nem kell a teremtés koronáinak.
Ez volt az a pillanat, amikor nem tudtam elviselni a férfiakat a közelemben, a szokásos ölelést sem éreztem megoldásnak - az volt bennem, hogy ezen egyedül kell végigmennem. Azt elfogadtam 2 aggódó nőtársamtól, hogy nem hagytak magamra, amíg kicsit meg nem nyugodtam, és két fiúnak végül hagytam, hogy átöleljenek, de ebből az ölelésből is sok volt, nem jelentett feloldást.

A folytatásban nem vettem részt, Húgommal ezidáig "nem zavartuk egymás köreit", meg is lepődtem, amikor kijött hozzám és nem játszott Ő sem. Már nem tudom miről beszélgettünk, csak azt, hogy annak helye és ideje volt.
Amíg a többiek ebédeltek én próbáltam valahogy összerakni magam.

A záró játék kívánságműsor volt, ahol választhattunk kivel legyünk együtt és mi az amit szeretnénk kapni választottjainktól.
Itt megint olyan helyzetbe kerültem, hogy akit elsőre választottam, nem lehetett velem, mert rosszul jött ki a férfi nő arány, akit helyette választottam volna már "elkelt" - de végül átengedték nekem. A gesztust nagyra értékeltem, de bántott is egy kicsit, ugyanakkor ebben a helyzetben, ami a történtek után fontos volt nekem, ki tudtam állni magamért, ha mindenki lehet azzal, akivel szeretne, akkor ez nekem is kijár, ez volt az első alkalom, hogy azt mondtam, hogy ha nem, akkor legfeljebb nem játszom.

Nagyon sokat kaptam a két fiútól, akikkel végül együtt lehettem, biztonságot, oltalmat, gyengédséget, tiszteletet, hitet és a kezdő lépést ahhoz, hogy az éppen formálódó, emiatt sérülékeny, gyenge pontján eltalált éppen összezúzott önbizalmam első téglája a helyére kerüljön.

A visszajelző körben két gondolatot tudtam megfogalmazni, egyrészt azt, hogy a három hétvége számomra az ÉLETET igazolta vissza, sajátos tükörben láthattam magam, másrészt azt, hogy a délelőtti belső utazás miatt nem tudom merre tovább, kilátástalannak érzem a normális párkapcsolat iránti vágyam beteljesülését, nem látom a kiutat a férfikhoz fűződő viszonyokat illetően, elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudom feloldani a felismerés okozta fájdalmat.

"S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: "Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok."

Úton V. - Pihenő

"Arra vágyunk, hogy az emberek megértsenek, és azért szeressenek, mert megértenek. Ez pedig nem lehetséges addig, amíg csupán a testet látják belőlünk. Önmagunkban és másokban is a mélyről jövő, aranyszínű ragyogást akarjuk tudatosítani, nem csupán a csillogó felszínt, a látszatot. E törekvésünk kimenetele pedig egyedül attól függ, hogy mi magunk mivel azonosulunk. Hogy mentálisan és érzelmileg mit helyezünk előtérbe, mert a többiek ahhoz fognak viszonyulni. Vagy gyengédséget, örömöt, kedvességet, nyíltságot és békét árasztunk magunkból, vagy elrejtőzünk egy pusztán anyagi azonosító mögé. A kettő együtt nem megy, hiszen az egyik a szeretet, a másik a félelem."

 

Igazából meglepett, hogy a megélt mélységek ellenére, a II. hétvégét úgy zártam, hogy már ott éreztem helyére kerültek dolgok, amik amolyan "szabad gyökként" mérgezték a lelkem.

Hogy mik is ezek, akkor még nem volt teljesen kerek, szavakkal nem is tudtam volna kifejezni. A záró körben volt időm arra, hogy átgondoljam mi az, amit szeretnék mindenképp megemlíteni, azt tudom, hogy 5 gondolat volt, de felidézni ennyi idő távlatából már nem tudom.

Házigazdánk különös gondossággal figyelte és jegyzetelte (!), ami elhangzott a hétvége zárásaként.

Az már első alkalommal is érezhető volt, hogy különös, erős energiák dolgoznak és adódnak össze, ez a kép ezen a hétvégén további árnyalatokkal bővült, mélységek és magasságok játszottak a szivárvány minden színében.

Számomra meglepő volt, hogy többen hosszan beszéltek arról, amit megéltek, és ezúttal a negatív hatások is megfogalmazódtak, az igazán bizalmas légkört talán ez jelezte leginkább.

Különleges szeretetegység jött létre november első hétvégéjén 13 nő és 10 férfi között.

Elköszönéskor nagyon jól esett a kérdés Házigazdánktól (nem tudta teljes egészében, min mentem keresztül és lehet nem volt látható rajtam, hogy helyre tettem pár dolgot, némi aggodalmat véltem felfedezni a kérdésben), amire azt tudtam akkor és ott mondani, hogy majd leírom az engem ért hatásokat, ha rendeződtek a soraim érzés szintén is, nem csak a tudatban.

Ott belekezdeni esélytelen volt, szerintem egy éjszakán keresztül meséltem volna, de másnap munkanap következett...

A tisztulási folyamat váratlanul hamar kezdődött köszönhetően egy még vasárnap esti üzenetváltásnak Szomszédasszonnyal, másnap már egy mail megírásához is erőt éreztem, közben a csoport tagjaival különböző "leosztásban" jöttek - mentek az FB -s üzenetváltások a hétvégéről, ami segítséget jelentett ahhoz, hogy az ígért levelet is elkezdjem megírni.

Nem volt egyszerű menet, több mint egy hét kellett ahhoz, hogy letisztult, emészthető mennyiségű információt tartalmazó levélke legyen mondandóm tükre. - Most visszaolvasva így is hosszú lett... :-)))

Jó érzés volt, hogy igazából nem zökkentem ki abból a szeretetteljes légkörből, amiben részem lehet a tantra által.

Így érkezett el születésem 40. évfordulójának napja...

A várakozással ellentétben egészen jól viseltem ezt az alkalmat.

Az "ünneplés" már előző hétvégén elkezdődött, Szolnokon jártam, barátaimnak nem sikerült elfelejteni, hogy közeleg egy olyan nap, amit nem piros betűs ünnepként kezelek. De szerencsére nem volt túl nagy ünneplés, csendes grillezés volt a körítés, különösebb felhajtás nélkül - no én pont erre vágytam akkor...

Születésem napjára tantrás csapat nőtagjai részére fürdőzés (és nem utolsósorban a történtek megbeszélése) szerveződött  - nekem jól is jött, így legalább mindenkinek mondhattam, hogy programom van, eszébe se jusson senkinek úgy köszönteni, hogy nem számítok rá... A meglepetésparty gondolatát még csírájában igyekeztem mindenkiben elfojtani.

Valakinek mégis eszébe jutottam, akire nem számítottam.

Egyfedelesem úgy gondolta, hogy az én születésem napja jelenti azt az alkalmat, amikor újból tudathat magáról, emlékeztethet a létezésére...

Nagy meglepetésemben eszembe sem jutott az, hogy nemet mondjak az invitálásra, - de ez már csak a buszon jutott eszembe, amikor a fürdőbe tartottam: HÉÉÉÉ ez a helyzet, amit a hétvégén gyakoroltál, NEM -et mondani... most mégsem teszed???- korholtam magam... Az az igazság, eszedbe se jutott nemet mondani... - vallottam be magamnak.

Hát nem... Így jártam... :-P

Az utolsó levélváltás alkalmával határozott elutasítással és olyan gondaltok megfogalmazásával igyekeztem távolt tartani magam attól, ami józan ésszel nem követendő út, hogy a másik ne is akarjon velem további kapcsolatot.

Két meglepetés is ért, hogy a nem éppen barátságos hangvételű levél után mégis előkerült régen látott ismerősöm, de a nagyobb meglepetést az okozta, hogy tudta mikor van a születésnapom. - Talán egyszer ha szóba került, hogy mikor születtem az is egy évvel ezelőtt lehetett, nem tudom hová tenni, hogy mi sarkallta arra Egyfedelesemet, hogy fel is köszöntsön ebből az alkalomból.

Azon a napon nem csak én lepődtem meg, hanem láthatóan Ő is, amikor a fürdő után a parkolóban autójához sétáltam és teljesen más stílusban köszöntöttem, mint ahogy a mailváltás végződött, nyoma sem volt a "vadóc", támadó hangvételnek. - Mondjuk nem tudom mire számított, hogy azért találkozom Vele, hogy a szülinapomon jól beolvassak neki, vagy "kínos" kérdéseket tegyek fel??? :-)))

Az este fő kérdése részéről az volt, hogy mi változott a közel 3 hónap alatt, amióta nem beszéltünk, mi az oka a hozzáállásomban bekövetkezett változásnak.
A válasz egyszerű volt: eltávolodtam attól, amitől el kellett távolodnom... - Akkor még nem tudtam, hogy ez azért nem olyan sima történet, mint gondolom...

Mindenesetre jó érzés volt a kutató tekintetet látni, titokzatos emberem megállapította, hogy megváltoztam, - "Jól nézel ki!" - buggyant ki belőle útközben a vendéglő felé, és kereste, hogy mitől vagyok más, mint amikor utoljára találkoztunk,  az az igazság élveztem, hogy szemmel látható az a változás, amit belülről is megélek, persze férfiként Egyfedelesem a külső változásokat kereste: "más a hajad színe?" (mondjuk igen, mert most vörös, nyár közepén amikor utoljára látott szőkésbarna volt), "fogytál?" - hát nem éppen, de ha úgy látszik az csak jó :-))) és az este legszebb mondata, mi több, az egy éves ismeretség legkedvesebb megállapítása: "Addig, amíg olyan hatással vagy egy pasira, mint rám, eszedbe se jusson a koroddal foglalkozni."

Ez azonban mit sem változtat azon, amit az elejétől kezdve tudok: a tények kemények... -írta egy levelében, hogy mit takar nem tudom, pedig talán jobban érteném, hogy miért az eltűnések és miért a felbukkanások, ha tudom a hátterét.

Ez a találkozás azért volt szép, mert a lelkünk beszélgetett, nem volt elvárás, hogy az ágyamat megosszam, jó volt találkozni és beszélgetni.
Ha nem úgy lenne, ahogy van azt mondanám, hogy meghitt bensőséges, léleksimogató estét kaptam ajándékba valakitől, akit nagyon közel érzek magamhoz az első pillanattól kezdve. Karmikus kapcsolódásként élem meg kettőnk találkozását, már a kezdeti levélváltásainkban is különös volt, hogy úgy ért valaki, ahogy Egyfedelesem tette, nem egyszer volt olyan érzésem, hogy a gondolataink beszélgetnek.

Amikor a II. önismereti hétvégén arról volt szó, hogy a tantra szerinti magasabb szintű kapcsolódás a férfi - női energiák hatására és a nyitott csakrán keresztüli áramoltatással jön létre, számomra azt jelentette, amit Egyfedelesemmel megéltem, pedig a nyár közepén még azt sem tudtam, hogy mi a tantra.

Számomra is érthetetlen, hogy ez az egész történet miért érintett meg ennyire, "lehet, hogy ez az egész csak azért hat így rám, mert az előző kapcsolatom nem volt bensőségesnek nevezhető, és a legkisebb olyan dolog, amire más nem reagál, rám többszörösen hat." - írtam újabb 2 napos elvonulásomat megelőzően a történtekkel kapcsolatban.

Találkozásunkat követően közel sem éreztem úgy, hogy eltávolodtam volna attól, amitől el kellett távolodni...
Ezeréves barátnőm találta azt mondani, hogy az egyik szeme sír a másik nevet, mert örül, hogy jól éreztem magam a szülinapom estéjén és nem egyedül kuksoltam otthon, a másik szeme viszont sír, mert Egyfedelesem felbukkanásaival időről - időre felbolygat, - nem kevés energiaráfordítással - sikerült az elveszettnek hitt önmagamra találni és félt, hogy nehogy megint magamba forduljak.

Igazat kellett adjak neki... Felbolygat, hatással van rám.... - "Arra jutottam, hogy azzal a megalkuvással kell együtt élem, hogy van valaki, akivel nagyon - nagyon jó lenne, akivel együtt rezgek, de nem lehet más, mint egy beteljesületlen vágy.
És valamiért feladatom az elengedést "gyakorolni"." - írtam a levelem végén.

Persze jól esett az elismerés, amit a szépen összeszedett gondolatokért kaptam mailben, természetesen érdemi reakció nélkül....

Ezen már nem is csodálkozom, a dicséret is több volt, mint vártam... 

És persze azóta újra csend...

Az újbóli elengedést a születésem napját követő tantra est és a III. hétvégére már ráhangolódást is jelentő péntek esti tantra program segítette. - Szükségem is volt rá, hiszen a vacsora és a beszélgetés azzal szembesített, hogy bármilyen távol is érzem magam Egyfedelesemtől pillanatok alatt a közelébe tudok kerülni... A feladat adott volt, megtalálni a helyét a lelkemben ennek a találkozásnak és a hangulatnak, amit magával hozott, és a szép emlékek tárházában elhelyezni...

"Az elengedés azt jelenti, hogy elfogadjam azt, amit a sors kiszabott rám, és annak felismerése, hogy a szabad választás az egyetlen út, a végzet pedig megmásíthatatlan."

El Croazon: http://www.youtube.com/watch?v=jxj0k1QQIB0

Úton IV. - Menetelés

"Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad."

Hogy most miért a tantra?

Mert a magam megismerése, elfogadása, értékelése, megértése útján ez a következő lépcsőfok, amit meg kell lépnem.

A hármas egység: értelem, érzelem, akarat által egyenes volt az út, hogy a tantrával találkoztam.

A belső egyensúlyom felborulása hozta magával azt az igényt, hogy lelkemben rendet tegyek: I. pszichodráma = akarat, II. beszélgetések egy olyan személlyel, akit mentoromnak tekintek és elindított egy általam ismeretlen úton = értelem, III. tantra = érzelmi szinten megélni és feldolgozni mindazt, ami akarattal és értelemmel már megtettem és annak oldása, ami az előző módszerekkel nem kerülhetett felszínre.

Az átkötést az I. és a II. fázis között a kineziológia, a II. és III. módszer között a mauri masszázs jelenti.

Sokáig nem értettem miért oly közeli hozzám mindez, mármint a tantra estek közege, hangulata.

A pszichodrámán tapasztaltak után furcsa volt, hogy itt nem, vagy keveset beszélünk azokról a hatásokról, amik értek bennünket, még befelé fordult csendes kis lényemet is kifejezetten szószátyárnak éreztem a zárókörök alkalmával :-)))

Arra nem vágytam, hogy egy - egy program közben beszéljünk, éppen ezért kapott meg a dolog, mert nem szavakkal oldjuk a különböző blokkokat, hanem játékokkal, - jóóóó nem némaságba burkolózva, de nem mindent kibeszélve -, sokkal inkább az érintéseken van a hangsúly és a belülről fakadó (nem kényszeres) mondandón.

Az, hogy mindez miért áll oly közel hozzám a következő önismereti hétvégén hasított belém.
A másikkal együtt lélegzés a tantra estek alkalmával több játék kapcsán is előjött, segíti az egymásra hangolódást.

Bennem ez már akkor is megvolt, amikor azt sem tudtam mi az a tantra. (Mondjuk most sem tudom pontosan, de dolgozom azon is, hogy képbe kerüljek :-) )

Rossz alvó vagyok jó ideje, hosszú évek óta, ha volt velem valaki, és álmatlanság ért, arra figyeltem, hogy aki mellettem fekszik hogyan lélegzik és ösztönösen elkezdtem vele együtt lélegezni.

Nálam ez a hétvége több vonatkozásban sok mindent felkavart, megláttam összefüggéseket, tisztulási folyamatok kezdődtek el és van 1 - 2 dolog, ami tudatosult is.

A ráhangolódást a csoport következő találkozása jelentette.

Szabadságon voltam azon a héten, de a pihenés és a tervezett feladatok helyett komoly szorongással küzdöttem - lehet, hogy a tudatalattim így jelezte, hogy olyan felismerések előtt állok, ami változást hoznak majd?

A változástól való félelem jó ideje bennem van, és hajlamos vagyok konzerválni egy - egy helyzetet, még akkor is, ha nem érzem jól magam benne - küzdök a "semmivel" is...

A program olyan szembesülésekkel kezdődött, ami a sokak által szememre vetett önbizalomhiányomra vezethető vissza.

(Ehhez csak annyit, hogy attól mert ezt a fejemhez vágják, nem lesz több önbizalmam... :-( )

Már az első játékok elgondolkoztattak: gyerekként sokszor hallottam - több vonatkozásban -, hogy akaratos vagyok, most volt olyan helyzet, ami azt hozta fel bennem, hogy "akaratosnak", rámenősnek tarthatnak, ez ellen pedig ösztönösen tiltakozom, nagyon távolinak érzem magamtól.

A másik dolog ezzel összefüggésben, ami már az első alkalommal is előkerült, hogy nem tudok, nem akarok irányítani. Döntse el a másik, hogy mit szeretne, arra tudok igent, vagy nemet mondani, de a kétértelmű dolgokkal nem tudok mit kezdeni.

És a már szintén említett csigaház: amint vége volt egy - egy játéknak én visszamenekültem a biztonságosnak vélt világomba, nem tudtam megtartani azt a nyitottságot, ami a játékban megélt felszabadultság és a zárkózottságom közötti híd lehetne.

Amikor ezt megfogalmazódott bennem még nem tudtam, hogy milyen nehézség vár rám...

Sokszor elhangzik az elfogadás, és egy játék hatására (tipikus skorpióként megint méregtövisemet magam felé fordítva, magam ellen használva) azzal bántottam magam, hogy van aki felé nem tudok megnyílni, és ez "baj", az egy másik dolog, hogy az ellenérzést az váltotta ki belőlem, hogy szabályt szegve, határaimat átlépve hozzámért valaki (minden alkalommal elhangzik, hogy a másik intim testrészeit érinteni tabu), de tulajdonképpen már azt nem szerettem, hogy abban a körben összekerültünk, illetve nem is összekerültünk, hanem az illető választott... Újra, holott nem egyszer jeleztem, az energiái nagyon távol állnak tőlem.

Kiakadtam. Jó szokás szerint magamat okoltam a kialakult helyzet miatt.
Nem tudtam, nem akartam az előző alkalommal már érzékelhető érdeklődést nyers elutasítással kezelni, hiszen azért is vágtam bele ebbe az egészbe, hogy nyitottabb legyek az emberek felé, nem tudok finoman elutasító lenni, durván beszólni meg nem akartam. Jeleztem, hogy a felém tanúsított nyitottság számomra érdektelen, azt hittem ez elég, de a második hétvégén mint kiderült kevés volt.
Attól, hogy még az előző alkalommal ebédből visszamenet beszélgettem valakivel, olyan "komoly" témáról, mint a fotózás... a másik nem érezheti feljogosítva magát arra, hogy az első adandó alkalommal átlépje a határaimat, ráadásul egy olyan helyzetben, amikor kiszolgáltatott vagyok, és egy komoly bizalomjátékban kerültünk egy csoportba.

Nagyon megviselt ami történt, de az Univerzum a segítségemre sietett.

Estére kibővült a társaság, szülinapi buliba fordult át a program, más tantrás estékről, meg a 4 napos elvonulásról ismertek érkeztek, akiknek a társasága egy biztonságos közeget jelentett számomra. Kicsit megnyugodtam, jó érzés volt, hogy tudtam nem lépik át azt a határt, amit én nem akarok és erre nagy szükségem volt akkor.

Viszont az éjszaka mindvégig azon járt az agyam, hogy miért történt, ami történt, hogy miért úgy élem meg, ahogy és jött megint a magam ostorozása: nem vagyok nyitott, nem tudok befogadó lenni :-(

Reggelre valahogy letisztáztam magamban, hogy ne már magamat piszkáljam azért, mert más megszegte a szabályt... Voltak akiket megkérhettem had beszéljek velük, mert úgy éreztem megfulladok, ha nem mondhatom el, azt ami nyomasztott és kellett a megerősítés ahhoz, hogy a következő napot egyáltalán el tudjam kezdeni, nemhogy végigcsinálni, és akkor még nem is tudtam mi vár rám...

Amikor elhangzott, hogy akkor itt az ideje újjá születni, én már attól kész voltam, méghozzá a Húgom jelenléte miatt... Éreztem, hogy sorsdöntő, sorsfordító pillanatnak lehetek részese.

Az volt bennem, hogy Neki kell hamarabb menni, látni szeretném hogyan "születik meg", aztán majd ha "biztonságban tudom", jöhetek én, mert éreztem, hogy onnantól én nem fogom tudni követni, kivel mi történik.

Az indulásom és megérkezésem minden küzdelem ellenére nagyon rendben volt, maga az út viszontagságos és küzdelmes.

A szülőcsatornát jelképező, szűk hengerré formált szivacsok, amin kúszva lehetett átjutni menet közben szétcsúsztak, úgy éreztem rossz helyen járok, volt pár pillanat, amikor nem tudtam hogy fogom kiküzdeni magam, mert többen testükkel kívülről a matrachengerre nehezedtek, ezzel nehezítve a sötét szűk és bent jó meleg csatornában kúszást, volt amikor a "külső nyomás" nem engedett, erő kellett ahhoz, hogy tovább tudjak menni és volt amikor a tudatom kellett ahhoz, hogy a parketta alá nem mehetek, a matracok alól meg majd csak kiszednek, ha tényleg elakadok, de mire ez végigfutott rajtam már láttam a fényt az alagút végén.

Maga a születésélmény tényleg újjászületés volt nekem. Ez volt a harmadik születésjáték, amiben részt vettem, se az első alkalommal megélt "leszületés", se az izzasztókunyhó nem volt különösebb hatással rám.
Most nagyon mélyen lévő dolgok kerültek felszínre, ami többször visszaköszönt már a különböző technikával történő oldások során, természetesen Anyuval való kapcsolatom tisztázása, megértése került terítékre.

A küzdelmeket jelképezte ez az út számomra, azt, hogy Anyu "nem engedett" sem szó szerint, sem átvitt értelemben, miközben én igyekeztem neki megfelelni, nem fájdalmat okozni.

A születésjáték arra is jó volt, hogy átéljem azt, hogy olyan helyre érkeztem, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, segítenek, támogatnak, nem gátolnak, olyan szeretet kapok, amire mindig is vágytam és hiányzott az életemből.

Rám nagy hatással volt egy másik, egyszerűnek tűnő: mondj nem -et játék.

Nehezen mondok nemet, és nem viselem el azt sem, ha nekem nemet mondanak.

Ugyanakkor azt, hogy a nemet ki kell tudni mondani már egy ideje tudom, ahogy azt is, hogy a férfiak az általam mondott nemet nem veszik komoly nem -nek.

Csiki - csuki játékok alakulnak ki ebből, ami meg engem visel meg.

Hátra volt még a masszázs, amiben nem tudtam hogy veszek részt.

Mert az előző este negatív hatása bennem volt még.

De sokat segített, hogy megoszthattam pár emberrel azt, amit nem jól éltem meg, támogattak, segítettek abban, hogy fel tudjam dolgozni.

A lehető legjobb történt velem, olyan 2 ember volt mellettem, akikben bíztam, egy nő és egy ffi személyében. Ez annyira oldotta azt a gátat, ami bennem keletkezett az ellenérzést kiváltó érintés kapcsán, hogy ezt követően nem esett nehezemre továbbítani azokat az energiákat, amik bennem vannak és amik támogatást kaptak és jó volt megélni, hogy akikhez ezt követően megérkeztem pozitív visszajelzéseket adtak.

Ez a hétvége egy gyönyörű ívet írt le bennem, sok feszültséget és gátlást oldott, megerősített és megnyugvást hozott.

Meg kell tanulni kimondani azt, amit gondolok, érzek, már ott a zárókörben mondtam ezt, még ennyire nem átlátva a dolgokat, de az akkori két nap alatt eljutottam oda, amiről a III. alkalom szólni fog. - Ettől lett szép és kerek ez az egész.

A hétköznapokban azóta ezt gyakorlom, sajnos áldozatok árán is.

De most kellően erősnek érzem magam ahhoz, hogy ne nyeljem le azt, ami nekem nem ízlik, és jelzem, ha valaki akaratom ellenére belelép az intim vonalamba.

Egyik este egy csetelés alkalmával megkaptam, hogy érzékeny vagyok.

Igen. Mindig is az voltam, csak max. elfojtottam, mert nem engedték meg nekem, hogy érzékeny legyek (anyukám, majd a párválasztásaim sem...). Ennek az elfojtásnak meg is lett szépen az eredménye: mindenféle betegség mellett az a zárkózottság, ami mostanra jellemez többek között az érzékenység tagadásának köszönhető. - Legalábbis én erre jutottam magammal.

A nem kívánt érintés nem volt véletlen, ahogy semmi sem véletlen és minden, mindennel összefügg.
A hétvégén történtek 2 dolgot is segítettek megérteni.

Arra világított rá, hogy az általam mondott nem -nek miért nincs hatása és miért nem tudom befogadni a nemet.
Itt volt az ideje érzés szintjén szembesülni azzal, amit valahol tudtam, de inkább szőnyeg alá söpörtem, minthogy saját magamnak is elismerjem azt, amit gyerekkoromban az ártatlan játék helyett traumaként éltem meg. Hiába mondtam nemet, a nem kívánt érintést újra és újra át kellett éljem, hiába mondtam nemet, nem volt hatása, akitől pedig a védelmet vártam magamra hagyott, nem állt ki értem, és  csendben nézte végig újra és újra azt, ami nekem nem játék.
Azt is visszaigazolta ez a játék, hogy addig jó, amíg szépen mondom a "nem" -et, a határozott "nem" -hez egyfajta agresszió, indulat társul, nyilván nem fizikai, hanem verbális, vagy metakommunikációs síkon.
Erről írtam korábban, hogy nem tudok finoman elutasító lenni, illetve a finom elutasítást inkább a viselkedésemmel jelzem, mint szóban, mert ha kimondom az minimum nyers... (mondhatjuk úgy is, hogy a skorpió ilyenkor csíp...)

Ez az egész vezetett egy másik nagy felismeréshez, amit adott ez a hétvége Anyuhoz fűződő kapcsolatomat segít rendezni magamban, a nem kívánt érintéssel kapcsolatos gondolatok és a születésjátékban megélt dolgok között meglepő módon megláttam egy összefüggést, ami azt eredményezte, hogy megtaláltam magamban azt, ami a megértéshez vezet, a különböző módszerek egyike sem hozta meg azt az eredményt - de lehet nem is volt még akkor ott az ideje annak -, ami a belülről fakadó megértés mellett a megbocsájtást és sok - sok bennem lévő feszültség feloldását is adja.

Sokat gyógyultam ezalatt a 2 nap alatt, nem csak lelkileg, hanem testi tünet szintjén is.

Azt, hogy a tantra által jó helyen vagyok,  az is mutatja számomra, hogy a köhögés, amiről a 4 napos elvonuláson is beszéltem, számomra is meglepő módon  egyre kevésbé jelentkezik, ahogy a bőrproblémám amivel sokáig küzdöttem szépen múlik.

Soha nem tartottam magam betegnek, nem szerettem, amikor beteg embernek kezeltek, (ezen a vonalon is durva dolgokat éltem meg), és amikor felnőtt fejjel utána néztem annak, hogy a légúti megbetegedések, asztma, krónikus hörghurut, allergia, milyen pszichés és lelki hatások tünetei lehetnek, sok minden visszaköszönt abból, amin keresztülmentem.

Szépen oldódnak azok a lerakódások, amikről - egy családállítás alatt megéltek alapján - úgy gondolom, hogy magzati kortól kezdve hordozok magamban.

 "Minden győzelem közül az első és a legszebb: magunkat legyőzni."

Úton III. - Töltekezés

"Miközben érzelmeid megértésén dolgozol - beleértve az előtted élt családtagok érzelmeit is -, és összerakod múltad darabkáit, amelyek azzá tettek téged, aki vagy, megkezdődik a gyógyulásod. És amint a gyógyulás megindul, ösztönzést kapsz a változásra, ha céljaid magukban foglalják belső hangod, intuíciód irányítását is, amelyet gyakran szellemnek neveznek, és mindig rendelkezésre áll, amikor válaszra van szükséged. Nem számít, milyen helyzetről van szó, úgy tűnik, mindenki ösztönösen tudja, mi a legjobb számára. Nem számít, milyen régóta nem hallgattál már erre a hangra, még mindig rendelkezel azzal a képességgel, hogy kapcsolatba lépj önmagaddal spirituális és intuitív módon... Csak el kell döntened, hogy elfogadod, kapcsolatba lépsz vele, és figyelsz rá."

Azt, hogy a vízzel dolgom van, már régóta érzem, tudom.

Vízjegyű skorpióként mindig szerettem vízparton lenni, mindig is vágytam a tengerhez, ahova 2001 -ben jutottam el először, azóta 1 év maradt ki, amikor nélkülöztem a tenger zúgását. 

Igazából nem a fürdés az, ami vonz, hanem maga a víz látványa, töltekezni azzal a nyugalmat árasztó energiából, amit a vízben, mint elemben érzek, a viharos szélben fodrozódó hullámok, a lágyan partot simogató áramlások, de akár egy patak, vagy folyó lendülete vagy éppen csordogálása egyaránt magával tud ragadni.

Órákon keresztül képes vagyok a semmibe bámulni, gyakran olyan érzésem van, hogy más dimenzióba kerülök amikor vízparton ejtőzök. Az elmém elcsendesül, egyfajta meditatív állapotot élek meg, a víz tisztító erejével átmossa a lelkem és segít abban, hogy a bennem lévő blokkok oldódjanak, és tisztuljanak azok a lerakódások, amiket régóta hordozok magamban.

Pár évvel ezelőtt tanultam meg síelni, két évvel ezelőtt ezen felbuzdulva kitaláltam, hogy itt az ideje, hogy megtanuljak úszni is. Jót tesz a tüdőmnek, rendszeres mozgás lehetne az életemben, szaunázással összekötve kifejezetten üdítőnek gondoltam.

Egy félelmem, volt, hogy fogom bírni levegővel, mivel a tüdőm jelen állapotában egy egészséges emberhez képest mindössze 50 - 60 % -os teljesítményt produkál.

Az elmúlt 2 évben már megtapasztaltam, hogy nem azzal van gond, amitől tartottam, hanem valami egész mással.

Hogy mivel nem tudom, de számomra döbbenetes megélni azt, hogy amit teljesítek egyik alkalommal - mondjuk 10 hossz -, arra következő alkalommal képtelen vagyok, és konkrétan 0 a teljesítményem. Megmagyarázhatatlan pánik tör rám, van, hogy sikerül felülkerekedni rajta, van hogy nem.

Valamiért nem tudok megtanulni úszni.

Ennek oldására kitaláltam azt, hogy elmegyek watsu -ra, amit egy családállításon ajánlottak, de még erre nem került sor.

A tantra, mint bennünk lévő gyógyító erő a 4 elem (föld, víz, tűz, levegő) témakör tematikus programjain is úgy szerettem volna részt venni, ha mind a 4 alkalomra el tudok menni, de az egyik meghirdetett időpont nem volt alkalmas.
Amikor hallottam arról, hogy a víz elemhez kapcsolódóan egy fürdőben lesz lehetőség a víz által "gyógyulni", úgy éreztem, hogy ezt az alkalmat nekem küldte az Univerzum.

Az első önismereti hétvégét követően, pár nap szünet után ért az újabb élmény, ami nem tudom mennyiben tantrikus, mindenesetre sajátos belső utazás volt.

Egy vízi-terapeuta csatlakozott hozzánk, aki megmutatta azt a technikát, amivel ketten segítették a harmadik, vízen fekvő embert abban, hogy el tudjon lazulni és a vízzel eggyé váljon.

Igazán nagy felismerések ezen az alkalmon nem értek, egyszerűen jó érzés volt lebegni, a vízben áramlani, az ellazulást úgy éltem meg, mintha a súlytalanság állapotába kerültem volna, földöntúli élményben volt részem.

Az, hogy valami a tudatalattimban van  a vízzel kapcsolatban elraktározva, nem jelentett újdonságot, bármennyire is jó lett volna, nem mertem hasra fordulni a vízben.

Pedig segítőként jó érzés volt látni, hogy mások hogyan élvezik azt a fajta szabadságot, amit a vízzel való egyesülés által lehet megélni.

Pár nap szünet után következett a 4 napos elvonulás, kontakttánccal, tűzön járással, izzasztókunyhóval.

Ennek a hétvégének kétségtelenül legnagyobb élménye a tűzön járás. Talán ezzel kapcsolatban volt a legnagyobb félelmem, bár az izzasztó kunyhótól is tartottam.

Ahogy korábban is írtam erre az útra Népszerűkével indultam el. Tökéletes visszaigazolása volt annak, hogy az az energia, amit Ő képvisel számomra azt az üzenetet hordozza, hogy nem mind arany, ami fénylik (lásd: MrPanda, akivel együtt töltött két évem ezzel jellemezhető utólag...). Nem volt ellenemre a társasága, de már azt is tudtam, jobb, hogy ígérete ellenére nem keresett a nyár végén.

Az elengedést gyakorolhattam azzal, hogy együtt töltöttük a négy napot, de nem bolygatott fel a közelsége, teljesen tudatosan kezeltem kettőnk dolgát.

Ezen a hétvégén befelé figyeltem, nem igazán kapcsolódtam másokhoz, ha beszélgetésre került sor, a hallgatósághoz tartoztam.

Első este a kontakt tánc olyan energiákat mozgatott meg bennem, amikről nem tudtam, hogy bennem rejlik, meglepődve figyeltem magamon azt az oldott állapotot, hangulatot, amibe kerültem az egyre gyorsuló, majd váltakozó ritmust követve.

Másnap délelőtt jógagyakorlatokkal  készültünk az esti tűzön járásra, a különböző csakrákra ható légzéssel egybekötött mozgássorozat kikapcsolt és ellazított.

Délután még mindig kétségeim voltak, hogy akarom -e ezt az egészet, mi az értelme? Amikor elmondták a menetét konkrétan elképzelhetetlennek tartottam, hogy átsétáljak a 800 - 1000 fokon izzó parázson. A kételkedés nem csak rajtam látszott, ezért mozgással folytattuk a felkészülést, meglepő volt, hogy az előző este tapasztalt érzés élt bennem és nem esett nehezemre azt a magasabb szintű tudati állapotot előcsalogatni, amit a kontaktánc hozott ki belőlem.

Amíg égett a máglya elpróbáltuk, hogy fogunk átsétálni  a parázson, akkor úgy voltam vele, hogy odaállok, aztán majd a belső sugallat eldönti meglépem - e, amit meg kell lépni, vagy sem.
Az vicces volt, hogy amikor elkezdték szétteríteni a még vörösen izzó parazsat, nekem akkor esett le, hogy nem hamuban fogunk sétafikálni, hanem PARÁZSON és a kettő nem ugyanaz...  :-)))
Számomra is meglepetés volt, hogy hamar sorra kerültem, úgy éreztem vagy ott és akkor, vagy soha. Még akkor sem tudtam, hogy rálépek -e a parázsra amikor kimondtam, hogy kész vagyok, de ahogy felnéztem nem volt kérdéses, aki várt, kibontott hosszú barna hajával és a sötétben szinte világító kendővel a vállán, olyan volt, mint egy Angyal - ahogy mondták, a szemébe néztem, vettem egy nagy levegőt, éreztem a bennem lévő erőt és megléptem, amit meg kellett lépni... No azért sétának nem mondanám, de átmentem a parázsszőnyegen. Felszabadító érzés volt megérkezni. Azt, hogy nem nagyon hagyott nyomot a talpamon a tűz megkönnyebbülve érzékeltem. (Azt mondják, hogy azokon a pontokon "éget", ahol valaminek tisztulnia kell.)
Annyira jó érzés volt ezt megélni mindezt, hogy amikor mindenki sorra került és lehetőség nyílt arra, hogy ismét átmenjek rajta, még egyszer átélhettem, most már tudatosabban azt az erőt, ami belülről segít abban, hogy átmenjek azon az úton, ami a továbblépést segíti.
Ez az este  létrehozott egy olyan kapcsolódást, amiről csak ketten tudjuk mit jelent, én és az, aki engem ott a másik oldalon várt.

A következő nap az izzasztókunyhóról szólt. Sétáltunk egyet az erdőben, az őszi napsütésben ragyogó falevelek csodálatosan kiegészítették azt a belső megnyugvást, amiben immár harmadik nap részem volt.
Követ kerestünk, ami egy terhet jelképezett, eldönthettük, hogy megtartjuk, vagy a tűzbe dobjuk, - ezáltal magunk mögött hagyva a nehézséget, amit jelképez, ugyanúgy, ahogy a tűzön járással is: volt, amit magunk mögött hagyhattunk és volt egy célja, ami a megérkezés után vár ránk.
Az izzasztókunyhó mint az újjászületést segítő "módszer" kapcsolódott a hétvégi programhoz. Az előző napok intenzív élményei miatt tudatosan nem mélyültem bele abba a születésélménybe, ami ezáltal megélhető lehetett volna, illetve, pont arra volt szükségem, ahogy hatott rám, egyfajta békességet megélni ott az "anyaméhben". kibújva onnan pedig a természettel egységet alkotva pihenni a földön.
A késő őszi időpont ellenére nagyon szép, kellemes időnk volt azon a napon, fedetlen testem nem fázott még a földön fekve sem.

Az utolsó napra levezetésként egy kis tantrás program maradt.
Már nem emlékszem rá, hogy pontosan mit mondtam, egy gondolat maradt meg bennem, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy jó sok csigaházat kell még leraknom ahhoz, hogy olyan könnyed és nyitott legyek, amilyen szeretnék.

Az eddigi élményeimet időről - időre megosztottam Húgommal is, aki már egy ideje mondogatta, hogy lehet Ő is csatlakozna az egyik csoporthoz, ez beértett nála, így a következő tantra csoportra együtt mentünk.
Tanulságos volt...
Csak pislogtam, hogy a testvérkém csacsog, egyből megtalálja a hangot a jelenlévőkkel. Miután túltettem magam az első döbbeneten, megtaláltam azt, ami ebből számomra pozitív lehet, tudva azt, hogy Ő honnan indult és eljutott arra a szintre, amit én is szeretnék (újra) megélni, a Húgom viselkedését látva kezdeti meglepetésem - ha őszinte vagyok irigység, féltékenység - átváltott inspirációvá, nem tartom reménytelennek a helyzetemet.

Az az este sajátosan alakult, a korábbiakhoz képest nem voltak olyan erős energiák ezért testvérkém felemás tapasztalatokkal zárta azt a napot, viszont elkezdett benne motoszkálni, hogy a hétvégi következő 2 napos programra már Ő is eljön.
Na ennek nem igazán örültem, de mit tehettem volna, mikor megkérdezte zavarna -e ha csatlakozik?
Valamiért bennem volt, nem véletlen, hogy ez így alakult, és legyőztem azt az ellenérzésemet, hogy éppen azon az alkalmon legyünk együtt, amikor a szexualitás, intimitás, férfi - női energiák kerülnek terítékre.

 "A saját történetemet keresem, és mélyen a felszín alá ásva, megtalálom a lelkemet."
 

Úton II. - Indulás

"Az elme egy létra - őrizetlenül hagyod, lefelé visz, ha odafigyelsz rá, felfelé visz. Ugyanaz a létra! Az elme egy ajtó - ha nem figyelsz rá, kifelé visz, ha odafigyelsz rá, befelé visz. Ugyanabból az elméből, ha zabolátlan: harag, gyűlölet, féltékenység lesz. Ha ura vagy: együttérzés, szeretet, fény lesz. Légy figyelmes, légy éber, légy ébren, és ne ítélkezz. Ne légy moralista: teremts magadban egy vallásos tudatot. És "vallásos tudat" alatt egy választás nélküli tudatot kell érteni. Itassa át jó mélyen ez a kifejezés szívedet: választás nélküli tudat."

Az első önismereti hétvégére egy masszázsesettel hangolódtam.

Ez volt a második olyan rendezvény, amire úgy mentem el, hogy sokan voltunk, kb kétszer annyian, mint a csoportban szoktunk lenni.

Itt mindenki mindenkivel párba kerül. Október közepét írtunk ekkor, addigra már egészen jól ment a másikra hangolódás, annak ellenére jól éreztem magam, hogy a szünetben "szokásos" módon a csendes megfigyelő voltam, illetve jól esett félrevonulni és magamra figyelni.

Sokakkal ellentétben nem azért megyek el egy - egy ilyen alkalomra, hogy felhívjam magamra a figyelmet, hanem azért, hogy töltekezzek, átéljem újra a rég elfeledett érzést, milyen önzetlenül adni és milyen befogadónak lenni.

Az első programokon való részvétel tapasztalata  - nyilván a zárkózottságomnak köszönhetően -, az, hogy adni könnyebb a különböző játékokban, és érzékelhetően nem voltam nyitott arra, hogy kapjak, pláne, ha olyan volt az "adó", akire nem voltam "vevő".

Mostanra már sokszor hallottam, hogy a tudati szinten lépjünk túl, kerekedjünk felül az egon, mert az elvárásokat az ego gyártja.
De én mindezt úgy éltem meg, hogy lehet szépen becsomagolni: vannak olyan emberek, akiknek az energiáira nem vagyok fogékony, lefordítva ez azt jelenti, hogy nem szimpatikus... Tény, hogy voltak olyan helyzetek, amikor az energiaáramlásnak köszönhetően megváltozott az első - nem éppen pozitív - benyomás, és megérezve, ráérezve a másikra másként tekintettem rá a program végén, mint az elején, de volt olyan is, akinek az energiái pont ellenkezően hatott, nem tudtam átadni magam annak, amit "sugárzott" magából. (Ennek később még lesz jelentősége...)

Az arány egész jó, mert a sok jó mellett mindössze 2 negatív irányban elmozduló tapasztalatom volt az immár sokadik alkalom után.

Sokszor hallottam azt is, hogy előbb - utóbb a hétköznapokba is be tud épülni mindaz, amire a tantra esteken szert teszünk, de akkoriban ezt még nem érzékeltem, ezért mentem el az önismereti hétvégét megelőző este az alapozónak szánt programra, kellett a ráhangolódás, ami az épülésem további lépését segíti elő.

Nem volt rossz döntés, másnap kíváncsian vártam, hogy milyen összetételű csoportba csöppenek bele.

Azt, hogy ennek az önismereti tréningnek itt van az ideje, az is jelezte, hogy az eredetileg 2 - 3 héttel korábbra meghirdetett időpont más elfoglaltság miatt nekem nem lett volna jó, de mivel nem volt kellő számú jelentkező, október közepére tolódott az első alkalom.

Mindenképpen egyben szerettem volna részt venni ezen a programsorozaton, úgy éreztem ennek akkor van igazán jó hatása, ha többnyire ugyanazokkal az emberekkel folyamatként élem meg a változást. (Lehetőség van arra is, hogy elaprózzam, de akkor egy - egy alkalom között több hónap szünet is lehet, de én úgy gondoltam hatásosabb ha egyben viszem végig - helyesen döntöttem.)

Az első alkalmon nem voltunk túl sokan - nem bántam.

Valamiért nekem jobban bejön, ha kevesebben vagyunk, most - ha jól számolom 13 -an gyűltünk össze, - 7 nő, és 6 férfi, és volt itt is olyan, akivel egyszer, vagy többször találkoztam, aminek örültem.

Illetve egy embernek nem, mint a második alkalommal kiderült, nem alaptalanul... :-(

Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy már az első feladatnál sírás tör rám.

Pedig semmi extra nem történt.

Kaptunk egy papírt, amin be kellett X -elni a ránk igaz állításokat.

Téma: kinyílás, bizalom, férfi-női szeretetteljes kapcsolódás, észrevenni és tudatosítani a régi mintákat, félelmeket, akadályokat.

Ezt követően egy rém egyszerű dolgot kellett csinálni: feküdjünk hasra, úgy hogy a szívünkhöz egy teniszlabdát teszünk - jó kis szívcsakra masszázs, ajánlom mindenkinek próbálja ki.

Miközben feküdtünk és lazítani próbáltunk Házgazdánk beszélt a bizalomról, szerelemről, csalódásokról.

Érdekes módon a teniszlabda által okozott szúrós fájdalom egy idővel kevésbé fájt, egyre nagyobb súllyal tudtam ránehezedni, mint kiderült, a cél pont az volt, amit elértem ezzel, a fájdalom, illetve a meditáció hatására egyszer csak potyogni kezdett a könnyem. Nagyon találó gondolatok hangzottak el, de meg is lepődtem magamon, hogy mit vált ki belőlem, amit megéltem...

A feladatot követően megfordult a fejemben, hogy mit is keresek én ott, lehet ennek még sincs itt az ideje?

Valahogy megnyugtattam magam, hogy ha már elkezdtem akkor csináljam, és ha már elindultam a magam választott úton, akkor azon menjek végig. - Ez a következő két alkalommal is felmerült egy - egy helyzet kapcsán.

Aki ismert tudja, hogy miért váltott ki sírást belőlem ez az egyszerűnek tűnő helyzet.

Pont ezek azok a kérdések, amik miatt sok fájdalmat éltem meg az elmúlt 10 évben. A bizalom majd annak hiánya, a szerelmek és csalódások sok - sok keserűséget okoztak nekem. Sajnos volt mire, ki(k)re gondolni az elhangzott szavak kapcsán, élethű, nagyon mélyen bennem lévő képek jöttek elő a nem is olyan távoli múlttól kezdve hosszú évekre visszamenőleg. Férfiakat tekintve a lista adott: MrPanda, Reload, Kicsi Robot, TerézApu, Egyfedeles és nem elhanyagolható momentumként Anyuhoz fűződő viszonyom is terítékre került gondolati síkon már ekkor.

Sok mindent gyermekkoromból hordozok magamban, ezek leginkább (ön)elfogadást érintő kérdések, amiknek a gyökere kisgyerekkoromra vezethető vissza. Előjött Mamám emléke is, - hiánya -, aki ellensúlyozta azt a meg nem értést, amit Anyutól kaptam.

Sajnos azon a hétvégén a kapott házi feladatot nem készítettem el, így nem írtam le akkor, hogy milyen hatások értek, most visszaemlékezve csak azt tudom megörökíteni, ami egy - két hangsúlyos helyzetet jelentett.

A második meghatározó élmény egy játékhoz köthető: bekötött szemmel kellett a páromat megtalálni, úgy hogy közben jó, vagy rossz "jelzőtáblák" irányítanak, persze azt nem tudhattam, hogy éppen jó, vagy rossz irányba "küldenek".

Számomra ez a játék egy az egyben az életet igazolta.

Én voltam, aki utoljára megtalálta a párját - és itt most nem férfi - nő kapcsolatban, értem kizárólag, általánosságban is értelmezhető, megtalálni valamit, amit keresek - és mindezt úgy, hogy közben alig kaptam iránymutatást.

Nem volt újdonság az a felismerés, hogy kívülálló számára úgy tűnik nincs szükségem irányításra, mert tudom merre van előre, közben meg mégis szükségem van a segítségre.

Rossz érzés volt egyedül bolyongani, miközben már mindenki más a helyén volt...

Azon a hétvégén a szombat délutáni spontán feladat volt kétségtelenül a legnagyobb hatással rám.

Két játék között megszólaló zene adta az ötletet Házigazdánknak, aki elmondta, hogy eredetileg nem szerepelt volna a programban,  de ahogy meghallotta a felcsendülő dallamot úgy érezte, hogy be kell hozni ezt a feladatot...

Ott valahogy az ilyen jeleknek mindig helye van, semmi sem véletlen, ami spontán adódik azzal is dolga van valakinek - hát ez a megtiszteltetés most nekem jutott.

Csapat fele bekötött szemmel ült, másik fele mögéjük ülve hátulról átölelve ringatta a zenére, Őket, mint Anya a Gyermekét.

Egy erős egyéniségű lány jutott nekem párnak, kapásból jött a gondolat: jó anyja tudok -e neki lenni??? - Át tudom -e adni azt, ami az anyaságot jelentheti? Kihívásnak is éreztem, de tartottam is a dologtól és nem csak emiatt, hanem tudtam, hogy olyat hozhat felszínre, amivel érzés szinten szembesülni más, mint a tudat által vezérelve kimondani.

Talán mondanom sem kell, hogy a ~15 perces zene 1/3 -ánál rám tört a sírás, miután lepergett előttem, hogy milyen jó érzés ez, és lánykámnak milyen jó, hogy szeretettel veszem körül, belém hasított, hogy nekem ebben nem volt részem.

Ha ölelésre vágytam anyám azzal fogadott, hogy "mit akarsz már megint?!" Semmit... szeretetre vágytam.

Anyám a szereteté soha nem tudta kimutatni, ami azzal párosult, hogy soha semmivel nem tudtam megfelelni neki, a jó nem volt elég jó, a legjobb kevés volt, a rosszért pedig büntetett.

A legszebb az az egészben, hogy szerinte mindez csak az én fantáziámban létezik és nem is így volt, csodálatos szeretettel vett körül, én voltam az elutasító. (Naná... mert ami belém ivódott, hogy "szeretet" verés után kapok... ja meg akkor ha beteg vagyok, mert akkor agyon aggódta magát miattam... és persze én vagyok és voltam mindig is a hálátlan gyerek...)

Jól esett, hogy a játékban a párom észlelte, hogy "fordult a kocka", nekem van szükségem a szeretetre és odafigyelésre és próbált megnyugtatni - már amennyire lehetett...

Az esti program: sötétben erdőben sétálni egyedül - a félelmekkel való szembesülést célozta volna, de kimerült voltam hozzá, a kb 1 km -es távon úgy mentem végig, hogy nem akartam félni, nem akartam újabb dologgal szembesülni, nem vágytam újabb traumára, ezért a lépéseimet számoltam, igazából nem gondoltam semmire.

Vasárnap két apró epizód érintett meg: az egyik, hogy 3 különböző energetikájú nő érintett 1 - 1 férfit, akik bekötött szemmel ültek / feküdtek, nem tudták kik érintik Őket egymás után. Azt a visszajelzést kaptam, hogy "félénk" volt az érintésem - érdekes visszacsatolás, hogy amit lágynak szánok azt az üzenetet hordozza, hogy félénk.

A másik elgondolkoztató momentum a születés játékban ért. Úgy jött ki a lépés, hogy egy "Apa" várt két "Anyával" egy - egy "Gyermeket".

A mi gyermekünk "érkezett" hamarabb, a másik érkezését követő rövid időn belül magunkra is maradtunk.

Ráadásul egy erős alkatú férfit kellett tartanom, már remegett a térdem, de segítséget nem kaptam.

Itt megint csak visszaköszönt az, amiről már írtam: olyan erősnek gondolnak, hogy megállom a helyem egyedül is, bármilyen nehéz helyzetben... Illetve így utólag, már a 3 hétvége tükrében is látva kicsit ezt az esetet, a másik vonzóbb, mint én..., a bennem lévő erő már itt felmerült, ami a 3. alkalommal visszaköszönt.

De erről majd akkor, ha eljön az ideje.

Számomra nagyon szépen láthatóvá vált, hogy minden mindennel összefügg.

És legyen itt a zene, ami megszólalásának a számomra meghatározó felismeréseket hordozó feladatot köszönhetjük:

Pootaa Maataa kee aasees

"Mindenkinek végig kell járnia azt az utat, aminek a végén megérti az élet nagy összefüggéseit."