Rózsaszín szeműveg

"Általános tapasztalat, hogy a férfiak egyre láthatatlanabbak lesznek, eltűnnek a történeteik mögött. Már a nők között is akadnak olyanok, akik kezdenek átlátszóvá válni, megfelelő fényviszonyok között át is látok rajtuk. De lehet, hogy én szenvedek embervakságban - alig maradt már nekem valaki. Lehet, hogy csak egy új szemüveg kéne, vastag, rózsaszín, multifokális, platinakerettel."

Egyfedelesemmel történő újabb levélváltás kapcsán került elő a rózsaszín szemüveg kérdésköre.

Jelen esetben megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy időre fel is vettem eme csodát, amin keresztül másként néz ki a világ.
Igazából még hálás is vagyok érte, mert az elmúlt egy hét után kicsit más színben látom a dolgaimat - no nem, nem, a lila köd azért nem borította el az agyamat, -de kellett ez a kis megerősítés.

Azt sem semmi megélni, hogy a férfienergia megint a mauri után jelent meg, azon a hétvégén Egyfedelesem személyében. - már önmagában ez is éppen elég lenne, de pont aznap mondta lánykám hogy menjünk el egy bizonyos helyre -mire én mondtam neki, hogy nem biztos, hogy szívesen kóricálnék azon a tájon, mert Murphy, hogy belebotlok Egyfedelesembe, amit meg nem kellene... na ezek után jött Tőle az üzenet este...

(No de ezek olyan zárójeles "apróságok", amikre jelen esetben nem figyelek oda ugyebár... - szólt a józan ész, mielőtt szédülni kezdtem volna...)

Néha jó lenne pasi aggyal gondolkozni, vagy megérteni, hogy bizonyos dolgokat miért tesznek, vagy miért nem tesznek. És leginkább azt a részét jó lenne megtudni, hogy náluk VALÓJÁBAN hogy működnek az érzések, hogy amit én nőként érzésnek gondolok egy pasinál az tényleg az -e vagy sem...

A látszat ellenére TUDOM, hogy nem ez az az eset, amire azt mondhatom, hogy partot értem, de úgy tűnik, hogy fontos momentumokkal segítheti a kikötést. - Próbálok erre koncentrálni, a jóval élni, ami sérülést okozhat azt kizárni.

Az a jó, hogy nem csak én vigyázok magamra, hanem a másik is ódzkodik attól, hogy egy bizonyos határt átlépjen - így szerintem mindkettőnknek könnyebb. - vagy nem, mert talán éppen ez, (amit úgy hívok, hogy a ki nem mondott gondolataink beszélgetnek egymással) teszi titokzatossá és vonzóvá a másikat :-)))

Ez most ennyi, - Ő nem lép ki, megírta (igaz én kis naív azt hittem elsőre, hogy ebből nem lép ki, aztán összeállt a kép "játszma" - írta korábban - szóval nem ebből nem lép ki, hanem abból...)

Én meg egyszer kiléptem - nem fogok ennél jobban visszalépni, - egy esetet kivéve, ha együtt állhatunk a kör közepén...

A hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik.

A világ közepén

A skorpió és a béka

"Te olyan furcsa kártyás vagy... valaki, aki kártya helyett szenvedélyekkel és emberekkel játszik. Én voltam az egyik dáma a játszmában."

Egyfedelesemmel való újabb levélváltás kapcsán került elő a skorpió és a béka története, amit én ezidáig nem ismertem.

A jegy szülötteként azért befészkelte magát az agyamba, hogy mire is céloz eme történet felemlítője - két variációra bukkantam a neten:

I.

Egy nap a skorpió át akart kelni a folyón. A folyó viszont széles volt, nagy sodrással, a skorpió pedig nem tudott úszni. Hirtelen meglátta a magában békésen üldögélő békát, és elhatározta, hogy szívességet kér tőle.

A béka belement, hogy átviszi a skorpiót a túlpartra a hátán, de csak azzal a feltétellel, hogy a skorpió nem fogja megszúrni. A skorpió, miután átgondolta a dolgot, elfogadta a feltételt, és a szavát adta, hogy nem fogja megszúrni a békát.

Mielőtt még a folyó felét elérték volna, a skorpió belemélyesztette fullánkját a béka hátába. A béka a hátára fordult a folyó vizén, a skorpió szemébe nézett, és könnyekkel telt szemekkel megkérdezte:

- Miért tetted ezt? A szavadat adtad, és mégis megszúrtál.. így most mindketten megfulladunk.
A skorpió így felelt:
- Nem tehetek róla. Ilyen a természetem.

II.

A skorpió át akart menni azon a kis tavon, ahol a béka lakott. Megkereste a békát és azt mondta neki:

- Te béka, szépen kérlek, vigyél már át a hátadon a túlpartra!
- Dehogy viszlek! Dehogy viszlek, hogyisne! Azért, hogy a mérgeddel elpusztíts? Eszem ágában sincs! – válaszolta a béka.
- Ugyan, ne mondd már, én nem csíplek meg, hidd el! Kérlek szépen, vigyél át a tavon! – kérlelte a skorpió.
- Nem viszlek én! Olyan erős a mérged, hogy biztos bele is halnék! – utasította vissza békánk az új jövevényt. Ez így ment estig, míg a béka be nem adta a derekát, mert a skorpió már könyörgött neki, és a béka már nem bírta hallgatni. Azt mondta:
- Na, jó, gyere, mássz fel a hátamra, átviszlek, de nehogy megcsípj!

A skorpió nagy boldogan felmászott a béka hátára, ahogy az mondta, majd átúsztak a tavon. Megérkeztek a túlsó partra, de mielőtt a béka egyet is szólhatott volna, a skorpió halálosan megmarta, és csak azután mászott le a hátáról. Szegény béka a haláltusáját vívta, de még megkérdezte:
- De skorpió! Miért?
A skorpió pedig csak ennyit válaszolt:
- De hát, béka, én egy skorpió vagyok!

Már csak az a kérdés, hogy ki is a skorpió és ki a béka? :-))) - mert ebben az esetben nem biztos, hogy az én skorpiósságom érvényesül :-))) -írtam levelem címzettjének... (ebben az esetben = kettőnk vonatkozásában...)

Válaszként azt kaptam, hogy az eredmény ugyanaz. - szerintem nem. az I. esetbe mindketten belehaltak, a II. -ba csak az, akit megmartak - és nem biztos, hogy én voltam az, aki szúrt, hanem lehet, hogy a tripla szűz :-)))

Hogy ki a "hibás"? :-)  - jut eszembe az alább linkelt oldalon olvasottakról :-))) - mindketten kellettünk ehhez a játszmához... én Dámaként, Egyfedelesem meg Jokerként (van amikor Király és van amikor Ász, és ott a 10 pont is, csak a szerepváltásaival nem tudok /és nem is akarok/ mit kezdeni.) 

http://www.suutari.b13.hu/index.php?f=7&s=1&blogid=8900&arch=200811

"Az élethez rettenetesen sok erő kell. Kiváltképp ahhoz, hogy olyan életet éljünk, amilyen nekünk tetszik."

El- Ő -Döntő

"Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva."

Május 14. Egyfedeles című írásom záró gondolata:
 

"Tartok tőle ez a történet itt nem ér véget, Egyfedelesem idővel elő fog kerülni, ahogy az önkéntes száműzetéséből is tette.

Most én mondtam ki a nemet, így az újbóli jelentkezésig az idő hosszabb lehet, de szerintem fogok még hallani róla...."

Ilyenkor gondolom azt, hogy bárcsak ne lenne igazam, bárcsak ne lenne ilyen jó a helyzetértékelésem és az emberismeretem - százszor könnyebb dolgom lenne a párkapcsolatokat tekintve.

Igen, nekem az egyszerűen kezelhető ember, az izgalommentes ismerkedés nem az asztalom, abban nem érzem jól magam. Ami azért ellentmondásos egy kicsit, mert nyugis kapcsolatra vágyom.

Akkor tudom igazán önmagamat adni, ha van kihívás.

7 hét telt ez az utolsó levélváltás óta.

Szombaton este kapott üzenet az ország egyik eldugott szegletében ért útól. Tudtam, hogy aznap este esélytelen a viszontlátás, szerintem ennek biztos tudatában irkáltunk egymásnak mindenfélét.

Vannak emberek akik tudják, hogy milyen húrokat kell pengetni ahhoz, hogy amit szeretnének el is érjék nálam.

Egyfedelesem az egyik ilyen ismerősöm.

Igen, szóba álltam vele, - pedig tudom, hogy az ilyen helyzetekben az a helyes, ha minden marad a "régiben" - lezártam, kizártam, kiléptem, elküldtem stb. Aztán az első kedvesnek tűnő megjegyzésre majdnem megint ott vagyok, ahol már egyszer jártam, a kellős közepén valaminek.

Nagyon nehéz a józan észre hallgatni, amikor azt érzem, hogy egy húron pendülünk.

"Légy eszednél, volt már elég fájdalom az életedben" - írta nekem társkeresés útvesztőiben szintén bolyongó barátnőm. - Pontosan az a gondolat, ami az újbóli találkozás ellen szól, csak bennem érzés szintjén létezett, én nem tudtam ilyen tömören mégis beszédesen  megfogalmazni magamnak.
Egy korábbi beszélgetés alkalmával pedig abban adtam igazat, amit arról írt, hogy mennyi időt is szánok egy - egy emberkére aki az utamba kerül.

Jelenleg ott tartok ~ 1 éve, hogy két oldalról kézen fogtak, hol az egyik kezemet szorítják erősebben, hol a másikat, de azok a lépések, amik a haladást jelentik közel sem azt a tempót diktálják, ahogy én lépdelnék X, vagy Y felé, hogy legyen már A vagy B....

Az az igazság jelenlegi választási lehetőségeket tekintve van rossz döntés és még rosszabb döntés...

 :-(

Egyik sem az, ami egyik napról a másikra gyökeres változást hoz az életemben, és bárhogy is alakul kemény várakozási helyzetet teremthet mindkét szitu. Az egyik értelmetlen, a másik még értelmetlenebb, mi több utóbbi szinte esélytelen.

Az, ami most történt annak ellenére hatott rám, hogy a múlt hétvégi horgászaton még TerézApu nem várt "kézszorítását" boncolgattuk, - aki jó szokásához híven a nagy megbátorodást követően visszabújt csigaházába.... Én meg jó szokásomhoz híven nem is csalogatom... Nehogy már én "nyomuljak"...

Az, hogy kezelni tudom azt ami történik annak köszönhető, hogy eltávolodtam kicsit mindkét száltól, elengedtem a kezeket, amik felém nyúltak, de ha közelítenek nem tudok nemet mondani nekik. Hiába vagyok résztvevője az eseményeknek, a szemlélő és várakozó pozíció jut nekem, nem pedig a tevőleges...

A tevőleges meglépéséhez erő kellene, az pedig most nincs, marad az elfogadás.

Tulajdonképpen mindkét eset olyan, ami ellen küzdöttem egy jó ideje - várni "a nemtudom" mire az egyik bizonytalan a másik még bizonytalanabb az én szempontomból nézve.
Egyfedeles azt írta ma, hogy biztos megvan az oka mindennek - és igaza van.
Lehet, hogy nekem az a feladatom most, hogy beleálljak olyan helyzetbe és megküzdjem leginkább magammal magamban azokat a "harcokat", amik most adódnak.

Egyenlőre nem marad más, mint a várakozás, és az önmagamban rejlő erő meglelése, megismerkedni azzal, hogy az önmagamon belüli egység hogyan is teremthető meg, ami ahhoz kell, ami jól láttatja magát egy ideje: egyedül ÉLNI, és ami ellen ezidáig tiltakoztam.

Tulajdonképpen jó hosszú ideje bizonyos tekintetben csak magamra számíthattam.

Most jó, mert lánykám már kellően nagy ahhoz, hogy segítségemre legyen, de ez nem fog mindig így maradni, tudom.

Most pl. kitalálta, hogy átrendezi, kifesti a szobáját.

Éppen jókor mert lomtalanítás van, ami felesleges azt ki tudjuk kukázni. Igen ám, de Ő táborozik már aznap, amikor ki lehet tenni az utcára a felesleges holmi - hurcolkodhatok egyedül a pincéből.

Ha már Ő fest, akkor én is kénytelen vagyok, már csak azért is, mert az egyik szekrényemet Ő kapja meg, úgyhogy a következő hetekben nem fogunk unatkozni, Ő napközben halad ahogy tud, én meg munka után beállok hozzá - csak készen leszünk a július végére tervezett nyaralásig....

"Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen."

Egy jó nap

 
Ez egy igazán jó nap volt...

Évekkel ezelőtt voltam már egyszer vitorlázni.
Lánykám mintha egyszer említette volna, hogy Őt érdekelné ez a dolog, így amikor jó másfél hónapja valamelyik kuponos oldalon találtam egy lehetőséget igen baráti áron, - nem is gondolkoztam, befizettem egy útra.

2 óra - rossz időben még sok is, jó időben meg éppen elég, - gondoltam.

Nagyon párás időre ébredtünk, az éjféltájt érkezett vihar nem hűtötte le nagyon a levegőt, ellenben a páratartalom az egekbe szökött - legalábbis én így éreztem, amikor kiléptünk házunk kapuján...

Reggel időben kelni nem esett túl jól vasárnap, de a cuccot össze kellett rakni, szendvicset készíteni - maileket megnézni, közösségi oldalakra bekukkantani :-P - mindehhez idő kell - de ez a nap a nagy kiruccanásra volt szánva. - És persze vártam milyen hatással lesz az élmény kamasz lánykámra.

Szokásomtól eltérően sikerült időre, nyugiban összeszedelődzködni... - na jó... majdnem... mert kapkodni kellett volna a csülkeinket, hogy elérjük a vonatot, ha a kapun kilépve nem csap arcul a párás levegő... - de ez volt az a pillanat, amikor erős késztetést éreztem arra, hogy visszamenjek a slusszkulcsért.... ciki, nem ciki, autóval megyek le a közeli vasútállomásig - legalább este se kell várni a buszra, ami hazahoz...

Egyik vonat, másik vonat, és még egy átszállás  -végül megérkeztünk. Az idő a víz partján se jobb - még fülledt hőségnek se mondanám... - kész voltam... szél seholse, felhők mögül hamiskásan kacsintgató napocska és páradús levegő...

Séta a Balaton partján, míg a program indul - ott valami verseny, szegények épp futottak, meg egy rakat kerékpár, gondolom triatlon, - az időjárás nem kedvezett nekik, nem irigyeltem őket....

Végül a megadott időben startolt a program - szél szinte semmi... így érdekes vitorlázni.... mondjuk nem bánom, hogy nem a viharos vízzel és széllel kellett küzdeni....

Amitől mégis nagyon jó ez a nap, hogy azt láttam a csajszin, hogy élvezi, és nem teher neki, hogy együtt vagyunk ahelyett, hogy a barátaival lógna, csacsog és mondja a kis dolgait, és amikor a már - már feltámadó széltől elfárad a hajón, akkor bújik hozzám...

Ahogy a fényképeken is látszik a fényviszonyok se voltak az igaziak - de ez most másodlagos.
Nekem fontosabb volt, hogy együtt voltunk, és bár fáradtam és kimerülten estünk haza késő este, azt láttam, hogy az élményen osztozunk....

Az alábbi képriportot meg  értse úgy mindenki ahogy akarja ....és ahogy jól esik :-)))

Búcsú

 "Elfáradtál az élet tengerén
Pihenj csendben a föld lágy ölén."

Ma reggel az iwiw -re belépve a hírfolyamban döbbenten láttam Bogyó üzenőfalán - itt hagytál bennünket...

Nem tudom mi történt Veled az elmúlt években, csak hallottam a válásodról, hogy az átszervezések Téged is érintettek és azok közé tartoztál, akik költöztek egyik alföldi városból a másikba. Időközben nyugdíjba mentél - vagy nyugdíjba kellett menni?, ezt nem tudom....

Később hallottam arról is, hogy rendeződött a magánéleted, találkoztál valakivel, akivel együtt élsz.

Néha megfordult a fejemben, hogy megkérdezzem mi van Veled - de a válásom óta nem beszéltünk, nem találkoztunk, és a történteket nem tudtam ki hogyan értékeli, inkább távolról követtem a régi ismerősök "sorsát".

Csendes, jóindulatú srácnak ismertelek meg, valahol azt éreztem, hogy az a kiegyensúlyozottság, amit kifelé sugárzol egy mély lelkületű embert takar.

Nem tudom, hogy hol és mikor találkoztunk először, az első emlékképem az, hogy ülünk Nálatok a nagy szobában, Te a földön rövid ujjú pólóban és mackónadrágban, a nagyobbik fiad akkor született, babalátogatóba mentünk.

Időközönként összejártunk, Ti is fiatal házasként, mi is, később kis gyerek itt is, ott is, nem volt szoros baráti kapcsolat, de azért néha jó volt leülni dumcsizni egyet.

Amikor lánykám születését követően beteg lettem és az orvosok nem tudtak mit kezdeni a tüneteimmel és gyermekem apja megosztotta az aggodalmát Veled, mondogattad, hogy Te majd meggyógyítasz.
A reikiről akkor hallottam először, de a reális kis gondolkozásom kizárta annak gyógyító erejét, hókuszpókusznak gondoltam, ahogy az "utaztatásaidat" is előző életekbe.

Te kihívásnak érezted, hogy  "meggyógyíts", de váltig tiltakoztam a "kuruzslás" ellen...

Egy komoly tüdőgyulladás hozott fordulatot, mivel semmilyen gyógyszer nem használt, nem sikerült teljesen felépülnöm, beadtam a derekam,  - addigra már talpmasszázzsal is foglalkoztál, abban valamennyire már akkor is hittem, így belementem abba, hogy próbáljuk ki... hátha...

És hátha... :-)))

Óóóóóó a mostani fejemmel mennyire másként állnék ehhez a dologhoz.... Hogy miért nem jutott eszembe az elmúlt években megkérdezni azt, hogy foglalkozol -e még ezekkel a dolgokkal? - nem tudom....

Sok mindenre rájöttem akkor általad, de pont az tartott vissza ennek elismerésétől, hogy túl sokat tudtál meg rólam pusztán a talpmasszázsok által.

Persze nem adtad fel, a kapott gyógyító erőt használtad volna, ezért egy idő után csak bevetetted a reikit is - azt hiszem akkor futamodtam meg igazán, amikor éreztem, hogy hat, de az agyam akkor még tiltakozott ellene...

(Csak így zárójelben... itt "díszeleg" egy reiki I. oklevél a polcomon...)

Egyszer rávettél egy "utazásra" is, hááát... ütős volt - de úgy éreztem nagyon kiadtam magam, ezután nem kértem többet a gyógyító erődből...

Aztán a különböző átszervezések miatt Repülőssel a munkakapcsolatotok is átalakult, egyre távolodtunk egymás látóköréből, így azt sem tudom ki vált hamarabb, mi vagy Ti, vagy éppen egy időben.

Az iwiw -nek köszönhetően megkérdezhettem volna, hogy mi van Veled, de nem tettem, csendesen vettük tudomásul egymás ott létét  2007. október 4. óta.

A ma reggel látottakból sejtettem, hogy a saját magad választott utat járod.

Próbáltam kideríteni mi történt, olvasva a híreket - esélyt sem adtál magadnak.... - Persze mondhatod azt is, hogy minek kíváncsiskodom annyit most, ha eddig nem tettem....

Ha egy kicsi is igaz abból, amit nekem összehordtál az újjászületésről, meg a túlvilági létről, akkor ezt most olvasod, és tudod, hogy baromira haragszom Rád!!!

Január 1 -én Madár, most meg Te...

De... ha már így van, remélem legalább együtt üzemeltetitek az ottani, felhők feletti, csillagok közötti, égi repteret.

A temetéseden találkozunk....

“Célozd meg a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz.”