"A szeretet nem áll egyedül, nem is állhat, hanem lángoló üstökösként hasítja az eget, más, aranyként fénylő javakat hozva magával."
Egy -edül
Két -oldali tüdőgyulladással,
Három -féle gyógyszerrel,
Négy adag antibiotikumot fogyasztva,
Öt -ödik hét.
Jó nem teljesen egyedül, mert HoHo gondoskodott rólam, egyek "rendesen" - kis idő kellett mire elfogadta, hogy a rendesen most egy kis adag sült krumpli, jó esetben egy fél hamburger hozzá.
Egyrészt nem volt étvágyam, másrészt felesleges volt bármit is megenni, mert azonnal keresztülment rajtam. Az meg igencsak kellemetlen, hogy egy ölelés közben arra figyeljek, hogy a WC elérhető távolságban legyen...
Persze, ha nincs HoHo, Húgom, Keresztanyám, Gyöngyivirág is segített volna bármiben, az egy -edül más értelmezésére mindjárt visszatérek.
Rég volt, hogy valami így ledöntött a lábamról, érdekes módon most nem a lázzal küzdöttem, az pár nap alatt elmúlt, hanem a gyengeséggel. Amint megmoccantam kivert a víz, nem, nem azért mert meleg volt, ez az a fajta izzadás, ami csak olyankor van, amikor beteg vagyok és rémesen kellemetlen, sajátos betegség szaga van.
A kétoldali tüdőgyulladásom most fájdalommal nem járt, viszont a másodikra feljönni komoly kihívás volt, pláne, ha bevásárlást követően, terhelve tettem meg ezt.
A nővérke igencsak lesett látva a 35 % -os légzésfunkciós eredményt - nem tudom hogy produkáltam ehhez képest 98 - 99 % -os véroxigén szintet.
Két hét kellett ahhoz, hogy elhiggyék a mh -n, hogy beteg vagyok.
Addig szinte minden nap egy - egy telefon, apró - cseprő dolgok miatt, amit én egyre türelmetlenebbül viseltem.
Megtapasztaltam a hogyan mondjak határozott NEM -et helyzetet és saját magam számára jómagam legyek a fontos, nem a másoknak megfelelés.
Mindezt megélni egy olyan helyzetben, amikor éppen a jogviszonyom közös megegyezéssel való megszüntetését készültem beadni igencsak érdekes szitu.
Törekedtem arra, hogy ne hagyjam el magam, itthon tegyek - vegyek, valamit, amit nem hiánytanul, de sikerült megvalósítani.
Másoknak oly hétköznapi történet, mind a rend fenntartása (nekem nagy kihívás) mellett virágládákat csináltam, egyébként meg sokat pihentem.
Nem mondom, hogy a ct eredményétől nem paráztam.
Dokinénim, aki két lábon járó realista, azt mondta ne csodálkozzak azon, hogy nehezen gyógyulok, mert az elmúlt másfél - két évem, amióta ismer igencsak "eseménydús", megterhelő volt, és a lelki terhek előbb utóbb testi tüneteket produkálnak - bár sok újdonságot nem jelent számomra mindez, mégis meglepett azzal, hogy ezt Ő is így gondolja.
Még az is feltűnt neki, hogy aznap szürkébe voltam és annál színesebb szoktam lenni, még ha rossz passzban vagyok.
Ct -n túl negyedik adag antibiotikumos kúra, meg még kétféle gyógyszer egyik az allergiámra, a másik légzést könnyítő inhalátor.
A háziorvosom szerint egy kretén a tüdőgyógyász akihez kerültem, mindenesetre utóbbi azt a személetet vallja, ami hozzám közel áll: állandó gyógyszerszedés nem szükséges, immunrendszert erősítsem - ezért sok mindent megteszek.
Ricardo fel - felbukkanásai nyilván nem tettek jót, mert újra és újra elmondani ugyanazt, nem biztos, hogy épít, sőőőőt rombol, viszi az energiát, ebben a vonatkozásban is helyt kellett állnom és úgy kezelni a helyzeteket, hogy (tovább) ne sérüljek.
HoHo mindezt végigkísérte.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy javuljak, sokat voltunk együtt.
Amikor jobban voltam és azt hittük túl vagyok rajta, Ő mondta, hogy nem ér megint köhögni - mert ez most ilyen (volt), hol jobban köhögtem, hol kevésbé, volt mikor egyáltalán nem.
Amikor kiderült, hogy formálódik kettőnk között valami Húgom azt mondta, hogy egyformák vagyunk.
Hogy mennyire, az két hónappal ezelőtt a beszélgetések által is kiderült, a találkozások alkalmával pedig csak erősödő érzés volt.
Az első öleléseknél soha nem érzett energiaáramlás volt közöttünk, amit én lehatároltam azzal, hogy nekem van szükségem töltődésre.
De nem lehetett nem észrevenni, hogy minden szinten kapcsolódunk - a gerincoszlopom beépített infraszaunává vált egy - egy öleléskor, az érintésekkor nem csak az én csakráim aktivizálódtak, hanem HoHo is.
A visszajelzés először annyi volt, hogy nem tudja mi történik, olyat teszek vele, amit más még ezt megelőzően nem.
Okos fiú - egy idő után már azt is megkérdezte, hogy tudom -e mit csinálok Vele?
Eleinte hárítottam azzal, hogy csak annyit, amennyit Ő velem, nekem pont olyan jó Vele, mint Neki velem.
Aztán eljött az a pont, amikor azt találta mondani, hogy na most már tudni akarom mit csinálsz ilyenkor.
Igen, akkor már tudatos volt minden egyes érintés, élvezem, ahogy rezdül rá és élvezem, hogy tudatában lenne annak, amit tesz ösztönösen adja, viszonozza.
Mindezt egy realista, racionális gondolkozású, mondhatni szkeptikus, miért -ekre választ tudni szerető férfitől.
Nehéz volt írni arról, ami történik, úgy, hogy akit szeretek fizikai síkon létező(nek véli magát), és ne legyek sok(k) neki.
Bennem a két szint együtt létezik. Egyszerre vagyok realista és spiritualitásban teremtő erőben hívő.
Megtanultam megnyílni és lehatárolni magam.
Időközben voltak mesélések is múltról, beszélgetések jelenről.
Meggyőződésem volt, hogy nők számát
tekintve tapasztalt ember, aki tudja mit, mikor, miért mond - ezt mostanra megcáfolta.
Jövőről nem esik szó.
És itt jön az egy -edül.
Mert tudom, ismerem magam annyira, hogy előbb - utóbb eljön az a pillanat, ami már most is befigyel - hiányzik, ha nem vagyunk együtt nap, mint nap.
Most azon a szinten járok, hogy elmúlik, tudok létezni HoHo nélkül is, de félek attól a pillanattól, ami időközönként már beköszönt alapvetően egyedül vagyok.
Amikor meg együtt vagyunk, minden egyszerre szeretnék, és ez sem jó.
"Vannak napok, amelyek tökéletesre sikerülnek, nem feltétlenül azért,
amit aznap véghezvittünk, hanem azért, amit akkor éreztünk, és amire
mindig is emlékezni fogunk belőle."
