Így nézünk mi ki

   

"Mindig a második gondolat a jó. Vagy a harmadik! Mindig alá kell nézni annak, ami először az eszünkbe jut, mert az nem a mi gondolatunk, hanem a világé. Amikor a felszín alá nézünk, megpillanthatjuk azt a mélyebben rejlő, letagadott igazságot, ami a miénk!"

És akkor ott van a női megérzés...

Így volt ez Gpont -tal és KicsiRobot -tal is mostanság...

A sokszor emlegetett mélyrepülés gátját szabta annak, hogy a tavaszi, kora nyári őrségi kiruccanást megszervezzem.

Volt egy kósza gondolatom - BigBoss -t kárpótolandó (egojának érvényesülésének elmaradása miatt)-, hogy legyen egy össznépi party, szabadtéri főzőcskézés helyben.

Gpont, vagy gondolatolvasó, vagy tudatosan készült arra, hogy velem való együttlétre lehetőséget találjon - ez utóbbi gonosz megjegyzés most, tudom... - előállt a gondolatom megvalósításával: legyen június 13 -án átokűző parti.

Szóval mh -i buli szerveződött. Az a női megérzés, hogy ez Gpont velem töltendő éjszakájára újabb lehetőség, beigazolódott.

Érzelmileg eltávolodtam tőle az elmúlt hónapok alatt, nem kerestem a társaságát a du folyamán. Tulajdonképpen nem lepődtem meg rajta, amikor mégis mellettem landolt a padon. Valamit hablatyolt, hogy ugyan itt van, de nem lehet sokkal több, mert a munkatársaimtól utána Ő hallgatja.
Ugyan mit???

Ezt már nem mondta el, rájött a mondat közepén, hogy ezt lehet jobb, ha nem mondja el... Mire tudnék gondolni egy félbehagyott mondat után? Arra, amit én jómagam is elítélek, a saját ledér életvitelemet... Ez a kérdéskör tegnap este Szomszédasszony által más megvilágításba került azáltal, hogy megkérdezte, mi van ha Gpont azért kap kiosztást, mert Ő nem tudja elhatározni magát és ne szívasson engem.

Ez mondjuk bennem meg sem fordult, ha valakit hibáztatok ilyenkor az nem a másik, hanem jómagam vagyok.

...

 

Egy újabb húzós este után, újabb húzós beszélgetés G -vel.

Nekem már mindegy volt mit mondok el neki, vagy mit nem, veszítenivalóm nincs.

A reakció érdekes volt, ha a második gondolat a jó, akkor azt mondta amit hallani akartam... :-)

A női megérzést tekintve a letagadott (ki nem mondott) igazság, viszont a MIÉNK...

Na ebben tegyen rendet valami nagyokos megmondó :-(

Aztán feltűnt KicsiRobot.

Édesanyja elvesztése tudtam ezt a helyzetet fogja generálni és tudtam, a kérésre most nem fogok nemet mondani. Idejöhet hozzám.

A kérdés, hogy hol a feleség, a szeptembere várt közös gyermek anyukája ilyenkor, számomra érthetetlen. Nem is kérdeztem, a választ ismerve se jobb, se rosszabb nem lenne. A tény sokkoló. Egy számomra fontos ember, aki élete egyik legnagyobb tragédiáját éli meg nem a feleség közelségét igényli, hanem a volt barátnőét, aki én vagyok...

Energiavámpír fullextrákkal felszerelve - ez most vált világossá számomra.

3 éve nem találkoztunk személyesen, de nem volt kérdés, hogy mit válaszolok, amikor megkérdezte jöhet -e?

Addig amíg a telefonos beszélgetések alkalmával le tudom határolni magam energetikailag, ez a személyes találkozásnál még nem megy, erre másnap jöttem rá, mikor arra ébredtem, hogy lemerült az aksi...

A töltő meg elveszett, azóta sem találom...

És itt van Madarászom.

<3

Vki, aki velem együtt rezdül. Nem tud nem megérinteni az ölelése, ahogy nem enged ki a karjaiból, amivel biztonságot nyújt, ahogy azt suttogja nekem homlokát a homlokomhoz érintve: vigyázz magadra.

Erős vagyok: mondom neki, - ezen vagyok, vigyázok magamra.

Tudom, hogy fontos vagyok neki.

Tudom, hogy szeret?

Pénteken amikor meglátott megváltozott a tekintete: Meglepetés: ugrottam a nyakába - TE ITT? - kérdezte... hát ja... Érdeklődött hogy vagyok, elmondtam.
Az ölelésből ítélve, ami ezt követte úgy érzem valamibe beletaláltam... - Ugyanakkor mindketten óvatosak és visszafogottak vagyunk :-(

Aztán jött a sohavégetnemérő, biztonságotadó ölelés az elköszönésnél.

Ilyenben szeretném magam MINDIG ÉREZNI akár Gpont, akár Madarász által megmutatott létben.

"Egyáltalán mi az a "jónak lenni"? Ki az, aki kimondhatja erről a végső szót? Ki állítja fel az irányelveket? Ki alkotja meg a szabályokat? Bizony mondom: te magad szabod meg a szabályokat. Te magad állítod fel az irányelveket, és te magad döntöd el, jól cselekedtél-e; hogy jól cselekszel-e. Te vagy az egyetlen, aki eldönti, Ki és Mi Vagy Valójában és Ki akarsz Lenni. És te vagy az egyetlen, aki megítélheti, jól cselekszel-e."

Csoki

Soha ne becsüld alá azt a megnyugvást, amit egy macska adhat - nincsenek szavai, de apró érintéseivel, bökdöséseivel, odabújásaival kimutatja irántad érzett szeretetét - és megpróbálja elterelni a figyelmedet a bánatodról.

 Az apró érintések most még leginkább karmolásokban és harapásokban mutatkozik meg, a bökdösés elő - előfordul, az odabújás csak akkor, amikor a kisasszony kellő fáradságot érezve pihenésre vágyik. :-)

Tünemény.

Nem volt macskám még.

Lánykám apró korában próbálkoztunk halakkal - nem bírták a panelkiképzést, és volt tengerimalacunk, aki annak ellenére, hogy társas lénynek mondják nem tűrte a lakótársat.

Tisztes kort élt le remeteként, 7 - 8 évesen szenderült jobblétre a lelkem, aki még különélésünk idején is lelkesen üdvözölt sajátos fütyülésével, amikor meghallotta közeledő lépteimet, mikor anyámhoz mentünk látogatóba.

Szolnokról Pestre való visszatérésemkor Őt nem tettem ki a nagy változásnak, inkább csak két településsel odébb telepítettem, a különélés ennek köszönhető.

Lánykám sokszor előhozta, hogy legyen állatkánk. Én elzárkóztam előle, mondván nem lakásba való. A kutya olyan elköteleződést jelent, amire alkalmatlannak érzem elsősorban magam, másodsorban a gyermekem: télen, hóban, fagyban, esőben, szélben, ködben sétáltatást elképzelni nem tudtam egyikünk részéről sem.

Papagáj? Áááá hamar elpusztul meg különben is sokat jár a csőre.

Egyéb kisállat? Kizárt. Büdös...

Macska? Hagyjál már!!! Cuki meg minden, de látod ha a családban lévő macskákkal játszom prüszkölök, pedig elvileg nem is vagyok allergiás az állatszőrre... Meg különben is. Végignyávogja az éjszakát és büdös az alom. Egyébként meg rendetlen, neveletlen...

ThétaHealingen hangzott el egy mondat, ami szöget ütött a fejemben: legyen valami cicás otthon, női energiát hordoz... Maga az a tény, hogy a macska női energia a spirituális ismereteimnek köszönhetően már nem volt újdonság, de tudod hogy van ez: hiába van valami az orrod előtt, amíg a jelentését, jelentőségét fel nem fogod, meg nem érted.

Ekkor jutott eszembe KicsiRobottól kapott cicaszobor, ami, mint a kapcsolathoz fűződő emlék a szakítást követően a szekrény mélyén kötött ki.

KicsiRobot a maga személyiségjegyeivel nem hiszem, hogy tudatosan választotta ajándékként külföldi útját egyáltalán nem szimbolizáló emlékként a cicaszobrot, saját elmondása szerint is nagyon sietett az ajándékvásárlással, ezt találta, amit nekem szánt.

Azt tudtam, hogy az elődöm nagy macskás volt, ösztönösen tiltakoztam az azonosítástól, ugyanakkor ez a cicaszobor más üzenetet is hordoz így 5 év távlatából látva a történteket és a jelen eseményeit figyelembe véve: az általam fel nem ismert, tagadott női energia ott volt bennem, nem azért kaptam a szobrot, mint gondoltam. Ennyit az ego által kreált dolgokról.

Gyűlnek a majd megírom történetek KicsiRobot fel- és eltűnései szintén egy külön irományt fognak megölteni a közeljövőben.

A lelki mélyrepülés közepette azt vettem észre, hogy egyre inkább foglalkoztat az a gondolat, hogy legyen állatkánk.

Kutyusban gondolkoztam, olyan fajtában, amelyik jól tűri a lakásban létet.

Aztán a szépemlékű fotóstúra (Újabb külön történet :-) ) napjait követően kismacskák képeibe botlottam Szomszédasszony oldalán.

Nem gondolkoztam, írtam: Tied? Lehet belőlük elhozni???

Lánykám azonnal lecsapott az akkori képen még barna szőrűnek látszó, kékszemű kiscicára, közölte Ő a miénk, neve pedig Csoki a színe miatt. De ugye anya holnapra nem gondolod meg magad? - kérdezte...

Na innen jöttek az érvek és ellenérvek családom cicásaitól.

Keresztanyám nagyon támogatta az elképzelésem, Húgom az aggályait fogalmazta meg. Az érvek és ellenérvek mérlegelését követően döntöttem: Csoki a miénk, különben is gondolatban már megígértem neki :-)

Nem bántam meg.

Hálás lakótársra leltem benne, csupa csoda, ha nem velem történik nem hiszem el.

Ahogy Lánykám a kórházból hazatérve a szülést követően, Ő is mellettem töltötte az első éjszakáját új otthonában, és ahogy egy szem gyermekem tette, Csoki is végigalussza az éjszakákat nem zavarva bennünket. (Húgom és Szomszédasszony is arra készített fel, hogy az első éjszakák húzósak lesznek. Nem voltak azok.)

Aztán megkezdődött egymás nevelése. Ez tényleg olyan, mint mondják, hogy nem csak én nevelem a cicát, a cica öntörvényű lény, én is nevelődöm mellette, az elvek és következetesség feladása mindennapossá vált. :-)

A mások által jelzett vonalasságot tekintve ez utóbbi nem is baj, Csokit tanítva tanulom és ismerem meg magam rejtett titkait, olyan oldalamat, amit én lehet láttam magamban, de kifelé nem mutattam.

Gyöngyivirág szokta mondani, hogy még a hangszínem is megváltozik, amikor Csokiról beszélek - ez mostanában gyakran előfordul, hiszen nagyon sok örömet ad.

Nem véletlen, hogy Ő lett az én, a mi cicánk.

Ha nem velem történik el sem hiszem.

Látom a szemében, hogy érti mit mondok, tudja, hogy mikor csinál rosszat és tudja mivel tud a lábamról levenni.

Spiri világból gyűjtött ismerőseim az időközben egyedi fekete (napfényben vörösesbarnán megcsillanó) szőrszínt felöltő KisBoszit rajongással fogadják, büszkeséggel töltenek el a visszajelzések :-)

Jó érzéssel tölt el, hogy Húgom általi jó szándékú, féltő kételkedést megcáfoljuk együtt: ehhez Csoki nagyban hozzájárul, de kell, hogy én is alkalmazkodjak... Az elvek feladását tekintve igaz, hogy ha a macskát nem tudom megnevelni, majd Ő nevel engem :-)
Csodaszép élmény ahogy alakítjuk, formáljuk egymást!

Egyenlőre könnyebb őt fényképezni mikor alszik, de itt az ideje, hogy Huncutkámról játszadozós képeket is készítsek majd.

Most még egy alvós, hol máshol, mint mami, azaz az én ágyamon - ennyit az elvekről, hogy a macska az ágyba nem lesz felengedve :-) :-) :-)

"A szabad akarat: hogy mit kezdünk azzal, amink van."

Mindent vagy semmit

 

"Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik."

Nem mentem ma suliba. A tegnapi önismereti nap sok(k) volt.
Semmi rossz nem történt, most azzal szembesülök, hogy a jó is padlóra tud tenni, és mit kezdjek én azzal most, ami megnyilvánult tegnap?
Jó tudtam róla, illetve sejtettem, hogy bennem van, de tegnap kíméletlenül szembesítettek vele, hogy mekkora erő, spirituális erő van bennem és ez most kiakaszt...

A héten ez foglalkoztatott: OK. Hangulatváltozást okoz a gyógyszer. OK. Azt mondta a dokinő, hogy visszaállítja az agyműködést abba az állapotba, amiben a traumák előtt volt. DE! Ez, akinek most érzem magam VALÓJÁBAN ÉN VAGYOK / KEZDEK LENNI?, VAGY A MÁSIK SZÉLSŐSÉG, AMI BENNEM VAN??? MERJEK AZ LENNI, AKINEK MOST ÉRZEM MAGAM?

Tegnap:

Bodyworking feladatok, a Várbeli programokról is ismertek, nem esik nehezemre.

1. Feladat: Egymással szemben állva, csak tekintettel hívogatni a másikat, jelezve jöhet, nem jöhet.

Én némi tétovázást követően túlléptem a másik határát - ráadásul, mint a végén kiderült rosszul mértem fel, hogy mehetnék -e még tovább.

Felém hol biztosan, hol bizonytalanul lépegetett a másik, végül elértem, amit szerettem volna, hogy átöleljük egymást.

A visszajelző körben azt találtam mondani, hogy próbáltam játszani azzal, hogy jöhet, vagy nem jöhet a másik, de jött egy olyan érzés, hogy ez nem játék, vagy jöhet valaki, vagy nem, ne játszadozzak vele - azt mondta a pszichológus csaj, aki vezeti, hogy egy nagyon - nagyon fontos dolgot láttam meg ezáltal.

2. Feladat: Érinteni a másikat.

Upsz... Ezzel nekem nincs bajom, de ebben a körben nem ismerjük egymást, nem szokás az érintés, én meg a Várban szocializálódom... Vettem egy nagy levegőt, legyen, aminek lennie kell.

A harmadik érintésemnél már sírt a lány, akihez hozzáértem, éreztem valamibe nagyon - nagyon beletrafáltam, onnantól az vezérelt, hogy segítsem a folyamatát, megélje amiben van, de fel tudja oldani és fel tudja dolgozni, mire vége a gyakorlatnak. Éreztem, hogy sikerül Őt vezetnem.

Hogy miért választottam Őt, ott nem mertem elmondani: amikor megnyilvánult egy - egy feladat kapcsán, nem láttam érzelmet az arcán.

Az első meglepetés ezután ért, azt mondta, hogy menjek el gyógyítónak.

Nekem, rólam, ilyet??? Huhh

3. Feladat: Legyél tükör

A lány, akivel párban voltam egy nagyon szép lány. KOS egyébként, miért is ne... Amikor Ő vezetett, nagyon hamar ráhangolódtam, olyan szépnek éreztem magam, mint amilyennek Őt látom, szeretetteljes érintésekben és mozdulatokban kapcsolódtunk össze, nagyon NŐIes volt a mozdulatsor.

Vezetni sem esett nehezemre, maradtam azon a nőies vonalon, amiben addig voltunk, csak a nőiesség játékosabb, bohókás oldala jött elő, kevésbé voltam komoly.

Visszajelzőkör:

Hát itt hidaltam le. A lány, aki vezeti a programot, amolyan megmondóember. Nem mindig simogat a szavaival, szembesít önmagunkkal, megtalálja a gyenge pontot, nem lehet előtte elsikamikálni a dolgokat, tehát innentől kezdve nekem nagyon bejön.

Ebből úgy ítélem meg, ha elismeréssel illett valakit, akkor az úgy is van.

Hát jól a nyakamba sózta ez utóbbit...

Mielőtt folytattam volna a sort a visszajelzést illetően, egy lány megéléseit hallgattuk, miért is ne, anya - lánya meg nem értés... ÁÁÁÁ kicsit se vagyok érintett. A csoport három téma körül lengedez egyébként: anya - lánya kapcsolat, alkoholprobléma a családban, és párkapcsolati kérdések. 28 embernél azért ez nem semmi egybeesés, még akkor is, ha általános társadalmi problémákról beszélünk.

Mindenkihez tudok kapcsolódni, azzal, hogy ezt mintha én mondanám...

Szóval volt egy élőkép a lány blokkjának az oldására, a "ki folytatja?" kérdésre a nagy csendet én törtem meg.

Még mielőtt bármit is mondtam volna a vezető "nekem esett", hogy brutál amit látott tőlem, köszöni, hogy megmutattam magam és a nap ajándékát kaptam tőle, amit hazavisz magával és hogy tisztában vagyok -e azzal, hogy mennyi energia és milyen minőségű energia van bennem, az egész személyiségem lángol, ha kinyílok, egy mágia van bennem, tegyem már le az összes szorongásom és önbizalomhiányom, és éljek a képességeimmel, hosszú és nehéz munka lesz a szorongásaimtól meg az bizalomhiánytól megszabadulni, de vágjak bele azonnal! ... .... .... folytasd még a sort magadban, mert én nem tudom magam annyira elismerni, dicsérni, ahogy Ő tette.

Eljött az a pont, amikor könnybe lábadt a szemem, láttam az értetlen tekinteteket körülöttem, a csodálkozással vegyes elismerést a többiek szemében.

No ezek után kaptam szót és mondtam el a megéléseimet a 3 feladat kapcsán. Ahogy írtam mindhárom meghatározó volt magammal kapcsolatban, a második azonban kiemelkedő. Mindent visz. Az összes Várbéli tapasztalást űbereli -így tudom érzékeltetni az erejét.

A lány még ekkor is a hatása alatt volt, láttam rajta, pedig eltelt fél óra a kapcsolódásunk óta.

Amikor válaszoltam a kérdésre, hogy mivel foglalkozom,  vezetőnk csak fogta a fejét.

Amellett, hogy mindez embertelenül jó érzés, egyben sok(k) is.

Tényleg sokk. Kiborultam magamtól.

Ez nekem gyors.
Úgy érzem magam, mint egy filmszereplő. Ez nem velem történik.
Most én ÉN VAGYOK, vagy a gyógyszer csinálja VELEM???
Meg kell szoknom, hogy ez vagyok én és érzem nincs sok időm rá, valami visz előre.

A program végén vezetőnk állt mellettem a zárókörben, ahogy fogta a kezem párszor megszorította, és a tekintetünk is beszédes volt, hang nélkül egy nyelven beszéltünk.

A végén azt mondta szeptemberig - akkor lesz a köv. alkalom - ne tegyek semmit, csak figyeljek, figyeljem magam, és a jeleket. Nem így mondta a de a lényege: úgy dolgozzam magamon, hogy ne boncolgassam tovább az eddigieket.

Amit még a gyógyszernek tudok be - jó bennem is bennem volt régebben, de most újdonság és örömmel vegyes nemtudommi, mert nem félelem...

A hét közepén program a város másik végében, nemhogy autóval, de még tömegközlekedéssel sem járok arra. Nézem a térképen, autóval hogyan merre. Kedden mondták, a 86 -os busszal menjek.

Gondoltam de jó, nem kell ismeretlen helyen autóznom. Szerdán megnéztem térképen hol is a 86 -os végállomása, egyszer már hagytam ott az autóm. Du nem elvétettem? Karolina úton visszafordulni nem lehetett már, felvitt a Villányira. Jól van, mondtam magamanak akkor mész autóval, úgyis ez volt az első gondolatod.
Én minden görcs és szorongás nélkül átprogramoztam magam és odamentem autóval. Fejemben a térkép. Mint régen. Még élveztem is a régi önmagam.

És most?

Meg vagyok riadva... Ne kérdezd mitől. Talán attól, hogy a "leépülés" egy fokozatos folyamat volt ez most hirtelen változás.

Már önmagában elég lenne hogy a semmi spiritualitást nem képviselő dokinő, aki ORVOS, amiket mond miket hoz.
(Persze lehet ez is én vagyok, mert lefordítom a spirituális nyelvemre.)

Valószínűleg a tegnapi nap hatására este felhívtam anyut is és elmeséltem neki, hogy lett Csoki, de kimaradt, hogy a kért krémek megérkeztek, úgyhogy ma is felhívtam.. Az egy hétre jutó anyával való beszélgetés statisztikai aránya megtöbbszöröződött ezáltal :-)

Egyébként meg azt veszem észre magamon, hogy nem csak írásban, hanem verbálisan is közlékeny lettem (újra?), nem esik nehezemre csacsogni ezzel - azzal, erről - arról. Bárkivel, bármiről.

Ezek nekem túl nagy váltások, változások ilyen rövid idő alatt.
Menekülhetnékem van.

"Mostanában jöttem rá, hogy a menekülés haszontalan. Előbb vagy utóbb, de szembe kell néznünk önmagunkkal."

Bejelentkező kör

"Nincs a világon, aki ugyanilyen lenne.
Vannak, akikkel hasonlítunk egymásra, de senki sem pont olyan, mint én.
Ezért minden, amit teszek igazán jellemző rám, mert az én döntésem eredménye.
 
Minden, ami velem kapcsolatos, az enyém:
A TESTEM, mindennel együtt, az értelmem, gondolataimmal, ötleteimmel együtt.
A SZEMEM, azokkal a képekkel együtt, amelyeket megpillantok,
MINDEN ÉRZÉSEM, legyen az harag, öröm, frusztráció, szeretet, csalódás, izgatottság,
A SZÁM, és minden szó, amelyet kimondok, kedves, vagy durva, helyes, vagy helytelen,
a HANGOM, akár hangos, akár halk, és
MINDEN CSELEKEDETEM.
FANTÁZIÁM, ÁLMAIM, REMÉNYEIM, FÉLELMEIM, az enyémek.
GYŐZELMEIM, és SIKEREIM, KUDARCAIM, és HIBÁIM az enyémek.
 
Mivel minden az enyém, ami velem kapcsolatos,
saját magam legbensőségesebb barátja lehetek.
Mindenestül szerethetem magam, s így minden részemmel
saját magam legtisztább érdekeit szolgálhatom."

A szombati önismereti napon történteket szeretném most megörökíteni, kezdve a bemutatkozó körrel, ami minden csoportos terápia, tréning alapja.

Három fő kérdésre várnak ilyenkor választ: Milyen utóhatásai voltak az előző alkalomnak az egyes életterületeimet tekintve, milyen fontosabb dolgok történtek velem az utolsó találkozás óta és mi az, ami foglalkoztat, amivel az adott napon dolgozni szeretnék.

Ez nálam most valahogy így hangzott:

Hogy, hogy vagyok? Most köszönöm jól., már sokkal jobban, mint a legutóbbi találkozáskor. Mondanom sem kell talán, hogy az előző alkalom nagy hatással volt rám. Igen, járok egyéni terápiára is, szedem a gyógyszert, biztos ennek a hatása is érződik rajtam.

A nukleáris család felállítása kapcsán azon gondolkoztam utána, hogy mennyire határoltam le magam, mert nem szerettem volna újabb traumát megélni a délelőtti mélyrepülést követően, ugyanakkor arra jöttem rá, hogy amit a végén kihoztunk, már megtörtént korábban, felvállaltam magam anyámmal szemben.

(Ez a ballagás utáni beszélgetés volt, amikor megmondtam anyámnak, hogy sajnálom, hogy úgy éli meg, hogy én nem szeretem és hálátlan gyerek vagyok, mert én nem így érzem. Én olyan vagyok, amilyen, sajnálom, hogy Ő ezt nem tudja elfogadni. - És mindezt teljesen higgadtan.)

Persze az egyéni terápián is boncolgattuk a családi hátteret, ez az előző írásomból is kitűnik az ősbizalom hiánya kapcsán.

Ez egy csütörtöki napon volt, Húgom szombaton hívott - nem is értettem miért, hiszen tudta, hogy rajzolni mentem -, azért keresett, mert fel akart jönni anyuval hozzám.

Köszönöm, Univerzum, ilyen gyors jelre nem számítottam.

A dokinő nagyon találóan világított rá arra, hogy változásban vagyok, itt az ideje azt az életet élnem, amiben saját magam tudok lenni, ki tudok teljesedni, tegyem le a múlt terheit. Ami megtörtént, megtörtént, előre nézzek ne hátra

Elmondtam, hogy a dokinővel folytatott beszélgetésnek köszönhetően az is világossá vált, hogy a munkahely tekintetében a változás önkéntelenül megtörtént a 4 pontban levezetett  lépéssorozatból hármat megtettem - és én ezt nem vettem észre.

Az elmúlt hetekben nagy lépés volt részemről, hogy a munkahelyen felvállaltam azt, hogy most elértem a teljesítőképességem, létezésem határát, pihenésre van szükségem és 3 hétig itthon maradtam.

Nem dőlt össze a világ :-D

Hogy mi foglalkoztat? 

Az, hogy eddigi életem során folyamatosan fegyelmeztem magam, először a szülői elvárások miatt, aztán már magamtól generáltam a megszokott életérzést, hogy mindig, minden téren helyt akartam állni, ráadásul jó magasra tettem a mércét, ami önmagában hordozta a kudarcot, a harmadik területen sem tudtam teljesíteni, soha senkinek, legfőképp magamnak nem tudtam megfelelni érzést törvényszerűen hordozott magában.

És mivel szeretnék foglalkozni, miben szeretnék fejlődni?
Az előzőek önmagában adják a választ: bizalom és önbizalom.

"Higgy magadban! Egyedi vagy és fontos. Van a világban egy olyan hely, amely csak a tiéd, és senki más nem tudja betölteni."

Terápia

" Hihetetlen erő rejlik abban, hogy teljes valónkkal nekifeszülünk valaminek, mert úgy érezzük, elviselhetetlen, ha nem találunk megoldást! Pontosan az, hogy olyan akadálynak feszülünk neki, ami kifog rajtunk, pedig mindent megpróbáltunk, hogy leküzdjük, teremti meg a lehetőségét annak, hogy a probléma meghaladottá váljon. Ilyenkor ismerhetjük fel néha pillanatszerűen, néha sejtésszerűen, később pedig egészen világosan és tudatosan, hogy itt nem is csak egy problémáról volt szó, hanem az élet egy titkáról. Mert egyes problémák egyfelől megoldhatatlanok, másfelől azonban a megoldhatatlansággal való találkozás megnyit egy harmadik lehetőséget, ami pedig már a problémán túl van. Maga a probléma megmarad, de már nem kínzó, nem elviselhetetlen többé, mert túlhaladtunk rajta, miközben valamiféle életbölcsességre jutottunk..."

Az elmúlt hónapokban hanyagoltam a naplóírást.

Az események feldolgozását követően szerettem volna megírni az egyes történéseket, de mire eljutottam arra a pontra, hogy szövegszerűen megjelenítsem a gondolataimat megint jött egy esemény, amit hagytam érni magamban, így a láncolat egyre hosszabb lett.

Van mit bepótolni, ellenben nem lesz olyan terjengős egy - egy részlet. :-)

Az év eleje jól indult.

Reload itthon töltött idejéből egy napot szánt rám, mondhatni tökéletes estét töltöttünk együtt. Az újbóli találkozást megelőzően rengeteget cseteltünk, nagyon jókat beszélgettünk.

Elkönyveltem magamban, mi már így fogunk megöregedni... időnként egymásra találunk, megnyílunk egymásnak, ott folytatjuk a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk, mindketten tudjuk hol tart a másik az életében, mi az ami foglalkoztatja - akár egy normális kapcsolatban.

Ezen találkozás alkalmával mikor elkeseredtem amiatt, hogy Reload újra és újra meggondolja magát kettőnket illetően, ragyogóan csillogó kék szemével ártatlanul nézett rám egy sejtelmes mosoly kíséretében, hogy én miért mondok ilyet... na vajon miért...

Csak 9 éve ismerjük egymást sok meglepetést már nem tud okozni.

A románc folytatódott a legközelebbi hazalátogatáskor is, immár kemény 3 estét együtt töltve, ezek is tökéletesen sikerült találkozások voltak... A csetelések folytatódtak, sok - sok érdekes kérdést vitattunk meg ~ 1500 km távolságban egymástól egészen május elejéig, amikor is nem tudom mi történt, Reload megszüntette a velem való kommunikációt. Három hét várakozás után megírtam neki, hogy bár nem újdonság ami történik, nem vagyok erre hitelesítve, nincs energiám arra, hogy időről - időre az érdeklődése apátiába csap át :-(

Azon is gondolkoztam, hogy ezt a történetsorozatot miként befolyásolja az én hozzáállásom. Mivel többször megtapasztaltam Reload részéről az elköteleződéstől való félelmet - ezt egy beszélgetés alkalmával, nem kettőnket érintve, hanem általánosságban ki is mondta, azaz leírta -, én sem merem már 100 % -ig beletenni magam ebbe a sztoriba.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, ha igaz az a feltevés, hogy azt kapjuk, amit kisugárzunk én vajon mennyire tartok az elköteleződéstől?  - Ennek kifejtése egy külön bejegyzés lesz...

Azt látni, megélni, hogy egy kapcsolat, ami olyan letisztult, mint a miénk és nem tud kiteljesedni bizony fájdalmat okoz. :-(

Oda - vissza elköteleződés hiányában nyitott voltam, ennek köszönhetően alakultak ki a "kedd" esti találkozások. Azért "" mert mint kiderült kedd lehet hétfőn is, vagy szerdán is :-)

HP -vel a Várban találkoztam az egyik program alkalmával. - Ez szintén egy külön történet az önmagamért kiállás tekintetében.

Remek, gourmand estékké alakultak a találkozások, tartalmas beszélgetésekkel fűszerezve, egymást építve ezáltal. Ritka dolog, mi több egyedinek mondható, hogy azt látom egy pasin, hogy ugyanazokkal a dolgokkal küzd, mint én, csak pepitában. Azt hiszem nagyon sokat adtunk egymásnak mentális vonalon és jó tükör egyikünk a másiknak.

HP jó pár héttel ezelőtt eltűnt az éterben, amit nem viselt meg különösebben, hiszen az érzelmi fókuszom máshol volt, nem voltam partyképes... Most újra előkerült, érzékelve az FB -n tanúsított visszavonulásom, találkoztunk és ismét azt éltem meg, hogy jól érzékeljük egymás belső folyamatait. Ez a találkozás azt mutatta meg nekem, hogy lehet férfi és nő között barátság, amire eddigi életem során nem volt példa.

Március elejétől 6 héten keresztül a hétfő estéket a Várban töltöttem - csajos esték voltak. - Erről is most csak címszavakban, részletek később.

12 NŐ összeeresztve, ki - ki a saját maga keresztjével. Én a kirekesztettség érzésével, ami a körülményekből is fakad, hétfőn este 6 -ig dolgoznék, el kellett kéredzkednem, hogy fél 7 -re a Várba érjek, de így is én voltam az utolsó, aki beesik... :-(

A kirekesztettség érzése aztán még jó pár dologgal párosult - tény, hogy mi nők másként nyílunk meg egymás között, felszínre jöttek olyan életesemények, amikről eddig nem beszéltem. Tudtam, hogy vannak, hogy dolgom van velük, de nem volt meg a helye és ideje, hogy teret nyerjenek. Hát most megkaptam...

Olyan nemlátott mélyrepülés vette kezdetét, amit még nem tapasztaltam, amúgy sem sima életutam során.

Április közepén azt éreztem, nem bírom tovább... Elég volt mindenből és mindenkiből. A kilátástalanság érzése, az, hogy nem tudom kirángatni magam semmilyen általam ismert módszerrel abból az állapotból, amiben találtam magam, hozatta meg azt a döntést, hogy orvosi segítségre, gyógyszeres kezelésre van szükségem.

Az azóta eltelt idő azt bizonyítja jó döntést hoztam, újra érzem az életerőt magamban, hogy erős vagyok, nem hagyom, hogy kifogjon rajtam bármi...

Ha gyógyszer kell ehhez, akkor gyógyszert szedek, de legalább jól vagyok.

Ma voltam Dr -nél. Jókat mond. Kedvelem.

Magamnak is emlékeztetőül:

Problémák: út, amit bejártam, ahogy felnőttem egyre több terhet cipeltem, tegyem le a múlt nehéz zsákját és könnyedén haladjak tovább a jövő felé!

Mh: levezettük 4 lépésben, hogy mi kell a váltáshoz. A 4 -ből 2 teljesítve, a 3. -ban benne vagyok, jön a 4. lépés! 1. Döntés - még azt is levette, hogy ez nekem milyen nehéz... 2. Mit fogok csinálni, merre tovább? 3. Építkezés 4. Megvalósítás

Anyámmal való kapcsolatom:

Nincs olyan, hogy kell, mert úgy illik... 

Ősbizalom nem csoda, hogy nincs, de a lánykámnak egy teljesen más szemléletet adtam át és ezen legyen a fókusz! Az anya - lánya kapcsolati energiát erre fordítsam le ne anyámra.

Ma ezt hallottam: erős vagyok, higgyem el magamról ezt, és szemléleváltásra voltam képes, az ősbizalmat tudat alatt adtam át, ezt tudatosítsam és erre fókuszáljak.

A párkapcsolati kérdések a következő alkalomra maradtak, meggyőződésem, hogy minden akkor kerül elő, amikor ideje van :-) 

"Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek."

Gyökerek nélkül

 

"Gyökerek nélkül nem lehet repülni"

 "A gyerekek csak ritkán vagy soha nem mernek teljesebb és boldogabb életet élni, mint szüleik. Tudat alatt hűek egy többnyire kimondatlan, rejtetten működő családi hagyományhoz"

(Ez az írás 2 héttel ezelőtt született, teljes terjedelmében 1 napig volt olvasható a blogomban, aztán levettem a családom személyes érintettsége miatt, most az átdolgozott részt teszem közzé)

Hazafelé autóztam és a hétvégi osztálytalálkozón jártak gondolataim. Általános iskolai legjobb barátnőm, akivel - azt hiszem - 2. -os korunk óta egymás mellett ültünk, - de lehet csak 3. osztályban következett be ez a fordulat, ami igazából semmin nem változtat, hiszen egymás felett laktunk a 10 emeletes házban, így már a suli megkezdése előtt is ismertük egymást -, no szóval Ő nem jött el.

Valahogy eszembe jutott, hogy azok az iskolaépületek ahova valaha is jártam már nincsenek meg, vagy üresen állnak, vagy más funkciójuk van - ha vissza szeretnék menni a volt osztálytermeimbe, nincs hova, nincs kihez, szeretett / vagy akkoriban rémesen úúútált tanáraim ki tudja hol merre a világban, már rég nem ott, ahova az emlékek kötnek.

Ennek kapcsán a következő gondolat már adta magát: min is lepődök meg, mikor nem túl rég fogalmazódott meg bennem, hogy minden ami fájdalmat okoz a lelkemben, annak köszönhető, hogy nincsenek gyökereim: gyökerek nélkül élek, ami jelen állapotomat tekintve erős túlzás, inkább csak létezem...

Az idézet ezen gondolatmenet kapcsán villant be, ennél kifejezőbbet, akarva sem találhattam volna, nem tudom honnan jutott eszembe, de mint tudjuk véletlenek nincsenek. Nem tudtam, hogy  ez egy könyv címe, ami a Hellinger módszer alkalmazásának tapasztalatait mutatja be:

"A szerző számos esetet feldolgozva, szemléletes módon teszi érthetővé, hogy bizonyos problémák oka abban az örökségben keresendő, amelyeket hallgatólagosan veszünk át - általában több generációval korábbról. Szembe kell néznünk saját történetünkkel! Aki ezt nem teszi meg, minden megoldatlan problémát magával cipel, és kapcsolataiban gyakran hasonló konfliktusokba ütközik." 

- Mindez visszaköszön a mostani helyzetemben.

Az általános iskolai évekhez köthető gondolatok folytatásaként megjelenő középiskolás, főiskolás koromhoz kapcsolódó emlékképek óhatatlanul hozták ezt a bizonyos, nincsenek gyökereim megállapítást.
Mert ez már nem felismerés, hanem megállapítás.

Mitől is lennének gyökereim?

Függetlenül anyámmal való nem is kapcsolattól inkább (v)iszonytól  nincs hová hazamennem, hiszen azt a lakást, ahol felnőttem - nemes egyszerűséggel, mondhatni a tudtom nélkül, legalábbis egyet nem értésem mellett, igaz a Húgom támogatásával adta el és költözött le az alföldi pusztaságba - mondván, ha ott vannak a lányai, rá ott szükség van.
(Nekem nem volt addig se, és ettől se lett... A miértek egy külön történetsorozat, talán egyszer megíródik.)

Szóval kégli, ahol felnőttem, ahol életem meghatározó évei zajlottak 6 és 18 éves korom között az albertfalvai IX. emeleten - egyébként a későbbi életem színterét jelentő Jász - Nagykun - Szolnok megyei települések nevét viselő utcák által ölelve  - nincs többé.

Aztán egyszercsak az a lakás sincs többé, ahová születésem után HAZAvittek ott a Nyugati pályaudvarnál a Szobi utcával szemben, ahol akkoriban még mentőállomás dekkolt. Hogy én milyen jókat tudtam aludni mindig is ott az utcai szobában, lehetőleg nyitott ablaknál, a szomszédos reklámfények megvilágításában, a szirénázó mentők, a zötyögő 4 -es, 6 -os villamos és a körúti forgalom zajában!

Még középiskolásként is megadatott ez az élmény, akkor már mentőállomás hiányában, de a zajok, zörejek ismerősek, szeretettek voltak akkor is.

Annak ellenére szerettem ott lenni, hogy ehhez a lakáshoz családi tragédia kötődik és bár a felnőttek nem tudták, hogy tudom, mert a hallottakból összeraktam a történéseket.

Átlag feletti empátiám megláttatott velem olyan dolgokat, amiket pl. a Húgom nem vett észre, figyelmemnek és értelmemnek köszönhetően állt össze a kép egy - egy eseményt illetően, a suttogva, félmondatokban tett utalások, gyerek meg ne hallja c. hozzáállás ellenére.

És itt köszön be az a kérdés, hogy pl. egy titok mennyire képes megmérgezni egy család sorsát, akár generációkon át, egy esemény hatására hogyan hasonulnak meg emberek, mások miért tesznek úgy, mintha mit sem tudnának arról, hogy egyesek mostani viselkedése minek köszönhető?

(Maga a tragikus történet leíró részét kivettem innen, el fog jönni annak az ideje, amikor kapcsolódva ehhez az íráshoz megjelentetem a blogomban)

Anyám összes ámokfutása és gyűlölete érthetővé vált számomra azáltal, ami kirajzolódott bennem, amúgy is labilis lelkivilágát nagyon felbolygathatta egy általa szeretett személy váratlan halála.
Ugyanakkor a titkolózás, a ki nem mondott érzések megmérgezték az életünket, az eltitkolt fájdalom okozta viselkedésével terhet rak(ott) ránk, a környezetére, a családjára, a következő generációra  - és nem ez az egyetlen esemény, ami árnyékot vet kapcsolatunkra.

Persze, ha ezt így levezetném megkapnám, hogy hálátlan vagyok, mert Ő csak bennünket akart kímélni...

A kíméletlen, de őszinte igazság lehet fájdalmas, de mivel igazság, így érthetővé válik, míg a titok talányossága miatt érthetetlen, hiszen ahányan vagyunk annyiféleképpen értelmezzük, amikor jómagam ráébredek az igazságtartalmára, fájdalom helyett dühöt gerjeszt bennem, mert minden esetben arra világít rá, hogy semmi értelme titkolózni, mert mindent csak megmérgez.

Az anyakép mindenki számára etalon, ahhoz, hogy teljes, boldog életet tudjak élni el kell(ett) szakadnom attól a mintától, amit anyám képvisel(t).
Ezt megélni, feldolgozni fájdalmas folyamat, annak felismerése, hogy a "nem találom a helyemet a világban" érzés pedig nem más, minthogy nincsenek gyökereim olyan mélységes szembesülés önmagammal, ami egyenes utat jelentett a széteséshez, hogy ezt követően új alapokra helyezve saját magam létét gyökeret tudjak ereszteni.

 "A sors olykor kíméletlen akadályok elé állít minket, mintha azt mérné fel, elég ügyesek és erősek vagyunk-e az életben maradáshoz."

Masszázságy

"A masszázs talán a legősibb gyógyító, közérzetjavító, betegségmegelőző eljárás. Számtalan masszázs-technika és módszer létezik, de a masszázs igazi lényege az érintésben rejtezik. A legnagyobb felszabadító ereje ugyanis a szertettel és elfogadással társuló érintésnek van."

A tantra programokon való részvétel szülte azt a késztetést, hogy szétnézzek a masszázstanfolyamok piacán, leginkább azért, hogy legyen némi alapja annak, hogy a másokhoz érek, ne csak "gyömöszölés" legyen.

Persze ez azért jó erős lehúzása annak, ahogy a masszázshoz viszonyultam, évekkel ezelőtt semmi mást nem tettem, csak amikor elmentem masszázsra megfigyeltem a mozdulatok sorrendjét és amikor kipróbáltam az akkoriban kedvesem szerepében tündöklő Reload -on, igencsak pozitív visszajelzést kaptam - mondjuk Ő elfogult tud lenni, ha éppen engem szerető hangulatában van... - úgyhogy ez a dicsőség nem nem szállt a fejembe, helyén kezelendőnek tartottam...

De hát egy ilyen helyen, mint a Vár sok elfogulatlan emberkével találkozik az ember lánya... ráadásul különböző "igényekkel": erősebben, gyengéden, simogatva, könyökölve, térdelve - mindenben volt részem.

Mivel nincs túl nagy és erős kezem, és a személyiségemből is más fakad, nekem igencsak nehezemre esik a főleg nagytestű férfinép által kért erőteljes masszázs, ami inkább gyúrás már.- Mondjuk ezen a tanfolyam se segített...

Valamelyik kuponos oldalon jött velem szembe, hogy svédmasszázs tanfolyamra lehet benevezni, ami oklevelet is ad. Nem sokat gondolkoztam a lehetőségen.
Mindez májusban történt.
Lassú víz partot mos alapon az év vége felé jutottam el odáig, hogy akkor hasznosítva a megszerzett tudást gyakorolni kezdjem az elsajátított technikát.

Ehhez viszont erre a célra rendszeresített berendezési tárgy is kell. Madarászom ajánlott egy helyet, ahonnan amolyan szülinapi - karácsonyi ajándék együtteseként beszereztem magamnak a fenti képen látható cuccot...

Szinte magától adódott, hogy a gyakorláshoz alanyt hogyan találjak. Aszondta a Fészbúk, hogy ajánl nekem egy oldalt... Megnéztem. Teccet...
Gondoltam milyen jó ötlet, ha az én tudásommal mások épülését, lazulását szolgálhatom, addig, amíg gyakorlás simán ingyen...
Meg is írtam a szép kis hirdetésem, benne azzal a - szerintem - nem elhanyagolható ténnyel, hogy a lazulás eme formájára hetente két alkalommal az esti órákban tudok időpontot biztosítani.

Keresem az adott oldal üzifalán, seholse az én jótéteményem... Estére kiderült, hogy moderálták a dolgot... merthogy félreérthető. ??? - Hatalmas kérdőjelek bennem, hiszen egy rakat kérést, segítséget elolvastam, mire megfogalmaztam a felajánlást... A feltett kérdésre, hogy miért nem látom az általam közzétett dolgot, kioktató válasz érkezett. Mostanában elég nehéz kihozni a sodromból, most sikerült... "Anyád" gondoltam...

És ez egy olyan oldal, ahogy azt mondják, hogy nincs más lehetőséged, mint a moderátor észrevételét alázattal kezelni, nem vitatkozni azzal, - egy lehetőséged van: elfogadod az ő ítéletét... még törölni se tudod magad, a bejegyzések a szabályzat szerint nem törölhetők, ha mégis megteszed kizárnak... Ja és adj meg magadról minél több infót, mert ez a bizalom alapja...
Mindezzel persze csak akkor szembesültem, amikor már beregisztráltam... egy olyan helyre, ahonnan minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehetetlen törölni magam...

Ez inkább szekta, mint közösség ebben a formában :-(, egyben a jó szándékú, önzetlen emberek megtévesztése.

Ennek ellenére maradtam, mert a moderátor tanácsára átfogalmazott felajánlásra jöttek megkeresések. Bízom abban, hogy azok, akik rám találtak el tudnak lazulni a kezeim között és azzal, amit átadok az érintésekkel a masszázs alatt erőt ad Nekik.

Hiszem, hogy a szeretet és elfogadás olyan önzetlenséget is jelent, amit nemcsak adni jó, hanem fel is tölti azokat, akik megtiszteltek bizalmukkal és eljönnek hozzám, hogy gyakoroljam azt, ami immár már nem csak ösztönös mozdulatsor, hanem tanult is.

"Másokat megajándékozni akkor a legértékesebb, ha azt halkan és önzetlenül tesszük."

G-pont

"Amikor a víz vízhez ér, az nem találkozás, hanem egyesülés."

Ha a címből vonsz le következtetést, - korai az öröm. :-)))

A tábort követően felgyorsultak az események.

A rólam készült képeket látva meglepődtem, hiszen annak ellenére, hogy egy számomra nagyon kedves figurának köszönhetően jó nagy mélységeket éltem meg, ez a képekről mindez nem köszönt vissza, mi több a felkelő nap hajnala által pirosba öltöztetett (vagy inkább vetkőztetett?) énem viszontlátása elégedettséggel töltött el...

Tükröződések és vízcseppek által kiegészített változata ezeknek a képeknek, amit alkottam meg különösen tetszik...

Ezt persze csak a magam örömére, a táborozók közül néhányan látták a képeket, s még páran, akikről úgy gondolom, hogy szeretnek és elfogadnak úgy ahogy vagyok... (Még akkor is, ha néhanapján sokkolom őket cselekedeteimmel - Szomszédasszony és Gyöngyivirág tűrőképessége kiemelkedő ebből a szempontból <3)

Gyöngyivirággal sokáig nem tudtunk beszélni, július végétől Ő nyaralt, augusztus közepén én indultam útnak, hazaérkezésemet követőn csak egy rövid bejelentkezésre futotta: szia, megjöttem nem volt egyszerű, de minden OK.

Szomszédasszonnyal viszonylag hamar megosztottam a történések lényegét, a távollétem idejére átadott kulcs visszavétele kapcsán és a Budafoki Borfesztivál alkalmával. No ez utóbbi eseményen azért adódott némi nézeteltérés közöttünk a mások iránti megbocsájtás kérdéskörét érintve.

Azt hiszem az a beszélgetés mindkettőnkben mély nyomott hagyott, és mindketten annyit vittünk belőle haza, amennyit a sajátunknak érzünk, - minden fájdalommal együtt.

Gyöngyivirág a zsúfolt hétköznapok közepette jelezte, hogy hát jó lenne valamikor dumcsizni - ennek kapcsán írtam neki hosszan arról, hogy mi is történt, miben is vagyok - szeretem ahogy reagál, valahol nagyon mélyen egy húron pendülünk, fél szavakból megértjük egymást.

Jöttek az újabb programok a Várban, elkezdtem válogatni - mire megyek, mennyi időt töltök ott. Voltak még korábbról elkötelezettségeim, ennek köszönhetően elsajátíthattam egy oldási technikát, ami számomra sokkal erőteljesebb hatású, mint mondjuk a pszichodráma, vagy a családállítás, vagy a kettő együtt.

Csodálatos ajándéknak tartom, hogy ennek részese lehettem és ennek az alkalomnak köszönhetően nem sokkal később már mint segítő voltam jelen 3 estén! Köszönet érte!

A Boldogság tréningen tett ígéretnek megfelelően kerestem egy tanfolyamot, távoktatás, augusztus óta kapom az anyagokat, márciusban vizsga...
Én megtartottam a vállalásom, a tréning vezetője nem, nincs utólagos monitoring...

Mindez - a táborban megéltek, az oldási technika megtanulása, a tréninget tartó kilépése - felveti bennem a segítő felelősségét, ha már erre az útra tévedtem és késztetést érzek aziránt, hogy a személyes tapasztalataim által megélteket felhasználva a közeljövőben, miközben magam is tovább építgetem, mások kísérőjévé váljak az általuk választott folyamatban.

Így érkezett el október első hétvégéje. Munkatársakkal voltunk már máskor is az Őrségben, de ekkora körben még nem. Amikor legtöbben voltunk 40 fő volt jelen - ez azért szép szám...

BigBoss miatt észnél kellett lennem, tudtam nyomulni fog... BigBoss, a változatosság kedvéért az életemben megjelenő kos jegyűek népes táborát gyarapítja. E jegy szülöttére oly jellemző egoja már az első nap bekapcsolt, belebújt a hódító szerepébe - aki csak a közelébe került, annak udvarolt, és nem titkoltan a szavakon túli bizalmaskodás sem lett volna ellenére. Igazából nem is tudom hogy képzelte, hogy bárki megengedi magának azt, hogy az általa elfoglalt egyébként 3 ágyas szobában landoljon... mellette...

Semmi sem véletlen, abban a hangulatban, amiben október elején voltam a csendes megnyugvásra vágytam. Valószínűleg ez erőteljesen közrejátszott abban, hogy G-ponthoz sodródtam. Beszélgettünk, nem is az a lényeg, hogy miről, hanem az, ahogy: őszintén és nyíltan, - megláttam valakinek a lelkét, ami megérintett.

Utólag visszagondolva az egymáshoz közelkerülés már korábban megkezdődött - csak én szokás szerint nem vettem észre, hogy mi történik.

Kezdve azzal, hogy az Ispánkra vezető utat együtt tettük meg. Amúgy merész vállalkozás volt utasként beülni a lányomnál is idősebb Opelbe, aminek gazdájáról köztudott, hogy őrül módjára vezet. Talán a Völgyhíd magasságában jártunk, amikor jött egy gondolat: foghatom én a majrévasat, ha gáz van, akkor gáz van... de ha rám nem is vigyáz aki vezet, magára csak ügyel. Amúgy meg jógalégzés és huss a félelem odalett, mi több megérkezésünket követően még meg is védtem G-pont vezetési stílusát - nem olyan vészes az, ha ráhangolódok (de egyébként tényleg normálisan vezetett, velem azért nem száguldozott 180 -al, mint állítólag a többiekkel, a nyári kiruccanásból hazafele jövet).

Szóval már az a kérdés is érdekes, hogy mi miért mentünk együtt - ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, ha nem nekem kell vezetni az csak jó...

Ilyen előzmények mellett köszöntött be a péntek este, amikor G-pont társaságában találtam magam. Mindketten a saját nyűgünkről beszéltünk a másiknak és ahogy az lenni szokott ilyenkor - hülye szöveg tudom, de mint a filmekben -, egymás mellett kötöttünk ki.

Azon már utólag, - annak megélése kapcsán, hogy számomra váratlanul megérintett ami történt -,  kezdtem azon gondolkozni, hogy mi az ami fogva tart.

Semmi más "csak" a figyelem, hogy a másik hallja és érti, amit mondok, hogy (át)érzem miről beszél, annak megtapasztalása, ahogy mindez érintésekkel kifejezhető, - ott és akkor még nem tudtam, hogy a lemezem el fog akadni emiatt.

Az elmúlt közel másfél évben voltak akikhez közel kerültem, volt aki közel került hozzám, de ha nem volt folytatás tovább tudtam lépni.

G-pont valamiért beragadt. Ez a felismerés váratlanul ért a hazaérkezésünket követően - a "miért" -re talán a mai napig keresem a választ.

Azon a hétvégén úgy hozta a Sors, hogy a péntek estét követő két napban, beleértve azt is, hogy a végén kettesben voltunk a 16 férőhelyes házban, és ketten tettük meg a hazafelé vezető utat is, ezt leszámítva mondhatni elkerültük - vagy félreértettük - egymást.

Az ezt követő időszak nagyon nehéz volt számomra, azzal a felismeréssel se tudtam mit kezdeni, hogy fontossá vált egy ártatlannak tűnő helyzet, azzal meg végképp nem boldogultam, hogy nap, mint nap ott van az, aki megérintette a lelkem.

Hosszú hetek teltek el így - vívódással, szenvedéssel. Mondjam? Ne mondjam? Hogy mondjam? - G-pont által leadott kódok, amit annak gondolok valóban jelzés? - Szomszédasszonyom biztatott arra, hogy beszéljek G-ponttal, meg azzal a lánnyal, aki igazából az Ő vágya és az általa előadott sztorizgatások főszereplője volt... - Én ezt a lépést nem mertem megtenni, az ilyen tartalmú beszélgetés kezdeményezése tőlem távol állt,  maradt a néma vergődés.

Így a szenvedések közepette, egyre inkább azzal az érzéssel, hogy lezárjam a bennem zajló folyamatot, jött el a dec 10. BigBoss "jó érzékkel" kiadta, hogy G-pont és én szervezzük meg a karácsonyi összetartást. Remek...

Végül hála BigBoss "atyai gondoskodásának", jó pár mondvacsinált kört követően alkalmam adódott arra, hogy G-ponttal a sorokat rendezzem. - Legalábbis én el tudjam mondani, hogy mi zajlik bennem.

Addig nem egy olyan helyzetet éltem meg, amiben fülig pirultam.
(Az más kérdés, hogy G-pont sem tudott minden helyzetet uralni, ilyenkor felváltva pirultunk bele az egymásnak mondandóba.)

Ezen időpontra már erőteljesen kirajzolódott az a kép, hogy komoly bizalomjáték az, ami megjelent bennem. Jó hosszú évekre visszamenőleg nem volt példa erre. Kezdve azzal, hogy beültem az Opelba, folytatva azzal, amit ott az Őrségben elmondtam magamról, majd ezt tetézve immár itthon, a csigaházamból néha napján kikandikálva megosztva ezt - azt...
Saját magam számára is meglepő az, hogy képes vagyok arra, hogy így érezzek, vagy inkább megengedjem magamnak annak az érzésnek a megélését, ami feljön.

A bejegyzés első gondolatai még abban az időszakban születtek, amikor minden erőmmel azon voltam, hogy végre pontot tegyek G -re...
Aztán jött egy  pillanat, ami mást hozott: visszaigazolását annak, hogy amin keresztülmentem és láttam a másikon ugyanaz a folyamat benne is lezajlott.

Mind a ketten a másik jelzésére, közeledésére vártunk - derült ki számomra dec 10 -én éjjel...

Nem könnyítem meg a magam dolgát az biztos... Megint egy olyan választás, ami nem egyszerű háttérhez kapcsolódik.
Az a pár óra, amit immár kevésbé tudatmódosultan, mint ahogy az Őrségben voltunk együtt csupa pozitív hatással volt rám, könnyebb lenne, ha nem így lenne... ha azt tudnám mondani, hogy október elején a megjelenő jó érzések a jó hangulatnak voltak köszönhetőek. Jobb lenne azt mondani, hogy tévedés volt. Ehelyett megerősítést kaptam: amit jónak éreztem az jó is, ami jelen esetben nem párosulhat felhőtlen örömmel, nehezített pályára tévedtem ismét.

G -pont nem engedett még ki a történetből, ugyanakkor nem is teszi bele magát 1000 -rel, viszont mennek a fricskák BigBoss felé, akinek az egoja ezt nem túl jól viseli... Jómagam pedig az érzéseim miatt nem tudok közömbös lenni, egyenlőre marad a várakozás, ahogy már az elején is megfogalmazódott bennem, ez a történet még nem lefutott, türelem kell hozzá és időt kell adni magamnak.
Ha nincs változás a beletörődés úgyis jön majd magától...

"Te csak légy türelmes, és ne félj. Nem kell, hogy herceg legyen, aki érted eljön! Csak értse meg, hogy ki vagy te, és mennyit érsz. Ez éppen elég ahhoz, hogy boldoggá tegyen."