Gyökerek nélkül

 

"Gyökerek nélkül nem lehet repülni"

 "A gyerekek csak ritkán vagy soha nem mernek teljesebb és boldogabb életet élni, mint szüleik. Tudat alatt hűek egy többnyire kimondatlan, rejtetten működő családi hagyományhoz"

(Ez az írás 2 héttel ezelőtt született, teljes terjedelmében 1 napig volt olvasható a blogomban, aztán levettem a családom személyes érintettsége miatt, most az átdolgozott részt teszem közzé)

Hazafelé autóztam és a hétvégi osztálytalálkozón jártak gondolataim. Általános iskolai legjobb barátnőm, akivel - azt hiszem - 2. -os korunk óta egymás mellett ültünk, - de lehet csak 3. osztályban következett be ez a fordulat, ami igazából semmin nem változtat, hiszen egymás felett laktunk a 10 emeletes házban, így már a suli megkezdése előtt is ismertük egymást -, no szóval Ő nem jött el.

Valahogy eszembe jutott, hogy azok az iskolaépületek ahova valaha is jártam már nincsenek meg, vagy üresen állnak, vagy más funkciójuk van - ha vissza szeretnék menni a volt osztálytermeimbe, nincs hova, nincs kihez, szeretett / vagy akkoriban rémesen úúútált tanáraim ki tudja hol merre a világban, már rég nem ott, ahova az emlékek kötnek.

Ennek kapcsán a következő gondolat már adta magát: min is lepődök meg, mikor nem túl rég fogalmazódott meg bennem, hogy minden ami fájdalmat okoz a lelkemben, annak köszönhető, hogy nincsenek gyökereim: gyökerek nélkül élek, ami jelen állapotomat tekintve erős túlzás, inkább csak létezem...

Az idézet ezen gondolatmenet kapcsán villant be, ennél kifejezőbbet, akarva sem találhattam volna, nem tudom honnan jutott eszembe, de mint tudjuk véletlenek nincsenek. Nem tudtam, hogy  ez egy könyv címe, ami a Hellinger módszer alkalmazásának tapasztalatait mutatja be:

"A szerző számos esetet feldolgozva, szemléletes módon teszi érthetővé, hogy bizonyos problémák oka abban az örökségben keresendő, amelyeket hallgatólagosan veszünk át - általában több generációval korábbról. Szembe kell néznünk saját történetünkkel! Aki ezt nem teszi meg, minden megoldatlan problémát magával cipel, és kapcsolataiban gyakran hasonló konfliktusokba ütközik." 

- Mindez visszaköszön a mostani helyzetemben.

Az általános iskolai évekhez köthető gondolatok folytatásaként megjelenő középiskolás, főiskolás koromhoz kapcsolódó emlékképek óhatatlanul hozták ezt a bizonyos, nincsenek gyökereim megállapítást.
Mert ez már nem felismerés, hanem megállapítás.

Mitől is lennének gyökereim?

Függetlenül anyámmal való nem is kapcsolattól inkább (v)iszonytól  nincs hová hazamennem, hiszen azt a lakást, ahol felnőttem - nemes egyszerűséggel, mondhatni a tudtom nélkül, legalábbis egyet nem értésem mellett, igaz a Húgom támogatásával adta el és költözött le az alföldi pusztaságba - mondván, ha ott vannak a lányai, rá ott szükség van.
(Nekem nem volt addig se, és ettől se lett... A miértek egy külön történetsorozat, talán egyszer megíródik.)

Szóval kégli, ahol felnőttem, ahol életem meghatározó évei zajlottak 6 és 18 éves korom között az albertfalvai IX. emeleten - egyébként a későbbi életem színterét jelentő Jász - Nagykun - Szolnok megyei települések nevét viselő utcák által ölelve  - nincs többé.

Aztán egyszercsak az a lakás sincs többé, ahová születésem után HAZAvittek ott a Nyugati pályaudvarnál a Szobi utcával szemben, ahol akkoriban még mentőállomás dekkolt. Hogy én milyen jókat tudtam aludni mindig is ott az utcai szobában, lehetőleg nyitott ablaknál, a szomszédos reklámfények megvilágításában, a szirénázó mentők, a zötyögő 4 -es, 6 -os villamos és a körúti forgalom zajában!

Még középiskolásként is megadatott ez az élmény, akkor már mentőállomás hiányában, de a zajok, zörejek ismerősek, szeretettek voltak akkor is.

Annak ellenére szerettem ott lenni, hogy ehhez a lakáshoz családi tragédia kötődik és bár a felnőttek nem tudták, hogy tudom, mert a hallottakból összeraktam a történéseket.

Átlag feletti empátiám megláttatott velem olyan dolgokat, amiket pl. a Húgom nem vett észre, figyelmemnek és értelmemnek köszönhetően állt össze a kép egy - egy eseményt illetően, a suttogva, félmondatokban tett utalások, gyerek meg ne hallja c. hozzáállás ellenére.

És itt köszön be az a kérdés, hogy pl. egy titok mennyire képes megmérgezni egy család sorsát, akár generációkon át, egy esemény hatására hogyan hasonulnak meg emberek, mások miért tesznek úgy, mintha mit sem tudnának arról, hogy egyesek mostani viselkedése minek köszönhető?

(Maga a tragikus történet leíró részét kivettem innen, el fog jönni annak az ideje, amikor kapcsolódva ehhez az íráshoz megjelentetem a blogomban)

Anyám összes ámokfutása és gyűlölete érthetővé vált számomra azáltal, ami kirajzolódott bennem, amúgy is labilis lelkivilágát nagyon felbolygathatta egy általa szeretett személy váratlan halála.
Ugyanakkor a titkolózás, a ki nem mondott érzések megmérgezték az életünket, az eltitkolt fájdalom okozta viselkedésével terhet rak(ott) ránk, a környezetére, a családjára, a következő generációra  - és nem ez az egyetlen esemény, ami árnyékot vet kapcsolatunkra.

Persze, ha ezt így levezetném megkapnám, hogy hálátlan vagyok, mert Ő csak bennünket akart kímélni...

A kíméletlen, de őszinte igazság lehet fájdalmas, de mivel igazság, így érthetővé válik, míg a titok talányossága miatt érthetetlen, hiszen ahányan vagyunk annyiféleképpen értelmezzük, amikor jómagam ráébredek az igazságtartalmára, fájdalom helyett dühöt gerjeszt bennem, mert minden esetben arra világít rá, hogy semmi értelme titkolózni, mert mindent csak megmérgez.

Az anyakép mindenki számára etalon, ahhoz, hogy teljes, boldog életet tudjak élni el kell(ett) szakadnom attól a mintától, amit anyám képvisel(t).
Ezt megélni, feldolgozni fájdalmas folyamat, annak felismerése, hogy a "nem találom a helyemet a világban" érzés pedig nem más, minthogy nincsenek gyökereim olyan mélységes szembesülés önmagammal, ami egyenes utat jelentett a széteséshez, hogy ezt követően új alapokra helyezve saját magam létét gyökeret tudjak ereszteni.

 "A sors olykor kíméletlen akadályok elé állít minket, mintha azt mérné fel, elég ügyesek és erősek vagyunk-e az életben maradáshoz."