Terápia

" Hihetetlen erő rejlik abban, hogy teljes valónkkal nekifeszülünk valaminek, mert úgy érezzük, elviselhetetlen, ha nem találunk megoldást! Pontosan az, hogy olyan akadálynak feszülünk neki, ami kifog rajtunk, pedig mindent megpróbáltunk, hogy leküzdjük, teremti meg a lehetőségét annak, hogy a probléma meghaladottá váljon. Ilyenkor ismerhetjük fel néha pillanatszerűen, néha sejtésszerűen, később pedig egészen világosan és tudatosan, hogy itt nem is csak egy problémáról volt szó, hanem az élet egy titkáról. Mert egyes problémák egyfelől megoldhatatlanok, másfelől azonban a megoldhatatlansággal való találkozás megnyit egy harmadik lehetőséget, ami pedig már a problémán túl van. Maga a probléma megmarad, de már nem kínzó, nem elviselhetetlen többé, mert túlhaladtunk rajta, miközben valamiféle életbölcsességre jutottunk..."

Az elmúlt hónapokban hanyagoltam a naplóírást.

Az események feldolgozását követően szerettem volna megírni az egyes történéseket, de mire eljutottam arra a pontra, hogy szövegszerűen megjelenítsem a gondolataimat megint jött egy esemény, amit hagytam érni magamban, így a láncolat egyre hosszabb lett.

Van mit bepótolni, ellenben nem lesz olyan terjengős egy - egy részlet. :-)

Az év eleje jól indult.

Reload itthon töltött idejéből egy napot szánt rám, mondhatni tökéletes estét töltöttünk együtt. Az újbóli találkozást megelőzően rengeteget cseteltünk, nagyon jókat beszélgettünk.

Elkönyveltem magamban, mi már így fogunk megöregedni... időnként egymásra találunk, megnyílunk egymásnak, ott folytatjuk a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk, mindketten tudjuk hol tart a másik az életében, mi az ami foglalkoztatja - akár egy normális kapcsolatban.

Ezen találkozás alkalmával mikor elkeseredtem amiatt, hogy Reload újra és újra meggondolja magát kettőnket illetően, ragyogóan csillogó kék szemével ártatlanul nézett rám egy sejtelmes mosoly kíséretében, hogy én miért mondok ilyet... na vajon miért...

Csak 9 éve ismerjük egymást sok meglepetést már nem tud okozni.

A románc folytatódott a legközelebbi hazalátogatáskor is, immár kemény 3 estét együtt töltve, ezek is tökéletesen sikerült találkozások voltak... A csetelések folytatódtak, sok - sok érdekes kérdést vitattunk meg ~ 1500 km távolságban egymástól egészen május elejéig, amikor is nem tudom mi történt, Reload megszüntette a velem való kommunikációt. Három hét várakozás után megírtam neki, hogy bár nem újdonság ami történik, nem vagyok erre hitelesítve, nincs energiám arra, hogy időről - időre az érdeklődése apátiába csap át :-(

Azon is gondolkoztam, hogy ezt a történetsorozatot miként befolyásolja az én hozzáállásom. Mivel többször megtapasztaltam Reload részéről az elköteleződéstől való félelmet - ezt egy beszélgetés alkalmával, nem kettőnket érintve, hanem általánosságban ki is mondta, azaz leírta -, én sem merem már 100 % -ig beletenni magam ebbe a sztoriba.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, ha igaz az a feltevés, hogy azt kapjuk, amit kisugárzunk én vajon mennyire tartok az elköteleződéstől?  - Ennek kifejtése egy külön bejegyzés lesz...

Azt látni, megélni, hogy egy kapcsolat, ami olyan letisztult, mint a miénk és nem tud kiteljesedni bizony fájdalmat okoz. :-(

Oda - vissza elköteleződés hiányában nyitott voltam, ennek köszönhetően alakultak ki a "kedd" esti találkozások. Azért "" mert mint kiderült kedd lehet hétfőn is, vagy szerdán is :-)

HP -vel a Várban találkoztam az egyik program alkalmával. - Ez szintén egy külön történet az önmagamért kiállás tekintetében.

Remek, gourmand estékké alakultak a találkozások, tartalmas beszélgetésekkel fűszerezve, egymást építve ezáltal. Ritka dolog, mi több egyedinek mondható, hogy azt látom egy pasin, hogy ugyanazokkal a dolgokkal küzd, mint én, csak pepitában. Azt hiszem nagyon sokat adtunk egymásnak mentális vonalon és jó tükör egyikünk a másiknak.

HP jó pár héttel ezelőtt eltűnt az éterben, amit nem viselt meg különösebben, hiszen az érzelmi fókuszom máshol volt, nem voltam partyképes... Most újra előkerült, érzékelve az FB -n tanúsított visszavonulásom, találkoztunk és ismét azt éltem meg, hogy jól érzékeljük egymás belső folyamatait. Ez a találkozás azt mutatta meg nekem, hogy lehet férfi és nő között barátság, amire eddigi életem során nem volt példa.

Március elejétől 6 héten keresztül a hétfő estéket a Várban töltöttem - csajos esték voltak. - Erről is most csak címszavakban, részletek később.

12 NŐ összeeresztve, ki - ki a saját maga keresztjével. Én a kirekesztettség érzésével, ami a körülményekből is fakad, hétfőn este 6 -ig dolgoznék, el kellett kéredzkednem, hogy fél 7 -re a Várba érjek, de így is én voltam az utolsó, aki beesik... :-(

A kirekesztettség érzése aztán még jó pár dologgal párosult - tény, hogy mi nők másként nyílunk meg egymás között, felszínre jöttek olyan életesemények, amikről eddig nem beszéltem. Tudtam, hogy vannak, hogy dolgom van velük, de nem volt meg a helye és ideje, hogy teret nyerjenek. Hát most megkaptam...

Olyan nemlátott mélyrepülés vette kezdetét, amit még nem tapasztaltam, amúgy sem sima életutam során.

Április közepén azt éreztem, nem bírom tovább... Elég volt mindenből és mindenkiből. A kilátástalanság érzése, az, hogy nem tudom kirángatni magam semmilyen általam ismert módszerrel abból az állapotból, amiben találtam magam, hozatta meg azt a döntést, hogy orvosi segítségre, gyógyszeres kezelésre van szükségem.

Az azóta eltelt idő azt bizonyítja jó döntést hoztam, újra érzem az életerőt magamban, hogy erős vagyok, nem hagyom, hogy kifogjon rajtam bármi...

Ha gyógyszer kell ehhez, akkor gyógyszert szedek, de legalább jól vagyok.

Ma voltam Dr -nél. Jókat mond. Kedvelem.

Magamnak is emlékeztetőül:

Problémák: út, amit bejártam, ahogy felnőttem egyre több terhet cipeltem, tegyem le a múlt nehéz zsákját és könnyedén haladjak tovább a jövő felé!

Mh: levezettük 4 lépésben, hogy mi kell a váltáshoz. A 4 -ből 2 teljesítve, a 3. -ban benne vagyok, jön a 4. lépés! 1. Döntés - még azt is levette, hogy ez nekem milyen nehéz... 2. Mit fogok csinálni, merre tovább? 3. Építkezés 4. Megvalósítás

Anyámmal való kapcsolatom:

Nincs olyan, hogy kell, mert úgy illik... 

Ősbizalom nem csoda, hogy nincs, de a lánykámnak egy teljesen más szemléletet adtam át és ezen legyen a fókusz! Az anya - lánya kapcsolati energiát erre fordítsam le ne anyámra.

Ma ezt hallottam: erős vagyok, higgyem el magamról ezt, és szemléleváltásra voltam képes, az ősbizalmat tudat alatt adtam át, ezt tudatosítsam és erre fókuszáljak.

A párkapcsolati kérdések a következő alkalomra maradtak, meggyőződésem, hogy minden akkor kerül elő, amikor ideje van :-) 

"Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek."

Gyökerek nélkül

 

"Gyökerek nélkül nem lehet repülni"

 "A gyerekek csak ritkán vagy soha nem mernek teljesebb és boldogabb életet élni, mint szüleik. Tudat alatt hűek egy többnyire kimondatlan, rejtetten működő családi hagyományhoz"

(Ez az írás 2 héttel ezelőtt született, teljes terjedelmében 1 napig volt olvasható a blogomban, aztán levettem a családom személyes érintettsége miatt, most az átdolgozott részt teszem közzé)

Hazafelé autóztam és a hétvégi osztálytalálkozón jártak gondolataim. Általános iskolai legjobb barátnőm, akivel - azt hiszem - 2. -os korunk óta egymás mellett ültünk, - de lehet csak 3. osztályban következett be ez a fordulat, ami igazából semmin nem változtat, hiszen egymás felett laktunk a 10 emeletes házban, így már a suli megkezdése előtt is ismertük egymást -, no szóval Ő nem jött el.

Valahogy eszembe jutott, hogy azok az iskolaépületek ahova valaha is jártam már nincsenek meg, vagy üresen állnak, vagy más funkciójuk van - ha vissza szeretnék menni a volt osztálytermeimbe, nincs hova, nincs kihez, szeretett / vagy akkoriban rémesen úúútált tanáraim ki tudja hol merre a világban, már rég nem ott, ahova az emlékek kötnek.

Ennek kapcsán a következő gondolat már adta magát: min is lepődök meg, mikor nem túl rég fogalmazódott meg bennem, hogy minden ami fájdalmat okoz a lelkemben, annak köszönhető, hogy nincsenek gyökereim: gyökerek nélkül élek, ami jelen állapotomat tekintve erős túlzás, inkább csak létezem...

Az idézet ezen gondolatmenet kapcsán villant be, ennél kifejezőbbet, akarva sem találhattam volna, nem tudom honnan jutott eszembe, de mint tudjuk véletlenek nincsenek. Nem tudtam, hogy  ez egy könyv címe, ami a Hellinger módszer alkalmazásának tapasztalatait mutatja be:

"A szerző számos esetet feldolgozva, szemléletes módon teszi érthetővé, hogy bizonyos problémák oka abban az örökségben keresendő, amelyeket hallgatólagosan veszünk át - általában több generációval korábbról. Szembe kell néznünk saját történetünkkel! Aki ezt nem teszi meg, minden megoldatlan problémát magával cipel, és kapcsolataiban gyakran hasonló konfliktusokba ütközik." 

- Mindez visszaköszön a mostani helyzetemben.

Az általános iskolai évekhez köthető gondolatok folytatásaként megjelenő középiskolás, főiskolás koromhoz kapcsolódó emlékképek óhatatlanul hozták ezt a bizonyos, nincsenek gyökereim megállapítást.
Mert ez már nem felismerés, hanem megállapítás.

Mitől is lennének gyökereim?

Függetlenül anyámmal való nem is kapcsolattól inkább (v)iszonytól  nincs hová hazamennem, hiszen azt a lakást, ahol felnőttem - nemes egyszerűséggel, mondhatni a tudtom nélkül, legalábbis egyet nem értésem mellett, igaz a Húgom támogatásával adta el és költözött le az alföldi pusztaságba - mondván, ha ott vannak a lányai, rá ott szükség van.
(Nekem nem volt addig se, és ettől se lett... A miértek egy külön történetsorozat, talán egyszer megíródik.)

Szóval kégli, ahol felnőttem, ahol életem meghatározó évei zajlottak 6 és 18 éves korom között az albertfalvai IX. emeleten - egyébként a későbbi életem színterét jelentő Jász - Nagykun - Szolnok megyei települések nevét viselő utcák által ölelve  - nincs többé.

Aztán egyszercsak az a lakás sincs többé, ahová születésem után HAZAvittek ott a Nyugati pályaudvarnál a Szobi utcával szemben, ahol akkoriban még mentőállomás dekkolt. Hogy én milyen jókat tudtam aludni mindig is ott az utcai szobában, lehetőleg nyitott ablaknál, a szomszédos reklámfények megvilágításában, a szirénázó mentők, a zötyögő 4 -es, 6 -os villamos és a körúti forgalom zajában!

Még középiskolásként is megadatott ez az élmény, akkor már mentőállomás hiányában, de a zajok, zörejek ismerősek, szeretettek voltak akkor is.

Annak ellenére szerettem ott lenni, hogy ehhez a lakáshoz családi tragédia kötődik és bár a felnőttek nem tudták, hogy tudom, mert a hallottakból összeraktam a történéseket.

Átlag feletti empátiám megláttatott velem olyan dolgokat, amiket pl. a Húgom nem vett észre, figyelmemnek és értelmemnek köszönhetően állt össze a kép egy - egy eseményt illetően, a suttogva, félmondatokban tett utalások, gyerek meg ne hallja c. hozzáállás ellenére.

És itt köszön be az a kérdés, hogy pl. egy titok mennyire képes megmérgezni egy család sorsát, akár generációkon át, egy esemény hatására hogyan hasonulnak meg emberek, mások miért tesznek úgy, mintha mit sem tudnának arról, hogy egyesek mostani viselkedése minek köszönhető?

(Maga a tragikus történet leíró részét kivettem innen, el fog jönni annak az ideje, amikor kapcsolódva ehhez az íráshoz megjelentetem a blogomban)

Anyám összes ámokfutása és gyűlölete érthetővé vált számomra azáltal, ami kirajzolódott bennem, amúgy is labilis lelkivilágát nagyon felbolygathatta egy általa szeretett személy váratlan halála.
Ugyanakkor a titkolózás, a ki nem mondott érzések megmérgezték az életünket, az eltitkolt fájdalom okozta viselkedésével terhet rak(ott) ránk, a környezetére, a családjára, a következő generációra  - és nem ez az egyetlen esemény, ami árnyékot vet kapcsolatunkra.

Persze, ha ezt így levezetném megkapnám, hogy hálátlan vagyok, mert Ő csak bennünket akart kímélni...

A kíméletlen, de őszinte igazság lehet fájdalmas, de mivel igazság, így érthetővé válik, míg a titok talányossága miatt érthetetlen, hiszen ahányan vagyunk annyiféleképpen értelmezzük, amikor jómagam ráébredek az igazságtartalmára, fájdalom helyett dühöt gerjeszt bennem, mert minden esetben arra világít rá, hogy semmi értelme titkolózni, mert mindent csak megmérgez.

Az anyakép mindenki számára etalon, ahhoz, hogy teljes, boldog életet tudjak élni el kell(ett) szakadnom attól a mintától, amit anyám képvisel(t).
Ezt megélni, feldolgozni fájdalmas folyamat, annak felismerése, hogy a "nem találom a helyemet a világban" érzés pedig nem más, minthogy nincsenek gyökereim olyan mélységes szembesülés önmagammal, ami egyenes utat jelentett a széteséshez, hogy ezt követően új alapokra helyezve saját magam létét gyökeret tudjak ereszteni.

 "A sors olykor kíméletlen akadályok elé állít minket, mintha azt mérné fel, elég ügyesek és erősek vagyunk-e az életben maradáshoz."