Tükröződés

 

A tervek szerint 3 -án érkeztem volna meg a Fekete - tenger partjára. - Másként alakult, mint oly sok minden más is, amit elterveztem, eddigi életem során.

A hozzáértők szerint hozom az életfeladatom teljesítését, ami önmagában szépen hangzik.

Az, hogy ez milyen nehézségekkel jár, már más kérdés...

Az FB -n való aktivitásom a naplóíráshoz hasonlóan hektikussá vált.

Ricardon volt a fókusz egy éven keresztül, jómagamat és a nekem fontos dolgokat háttérbe helyezve, mondván, hogy biztos ezt rendelte a Sors, küzdelmes, nehéz Élet.

A hétköznapi csatározások, vívódások azonban nem vezettek eredményre - illetve az lett az eredménye, hogy inkább egyedül, mint a másik hangulathullámzásainak köszönhetően sinus görbét leíró párkapcsolatban lét.

Hiába mondtam szépen, csúnyán, közömbösen, nem értette meg, hogy a verbális agresszió számomra ugyanolyan fizikai fájdalommal jár, mintha megütne - ha választhatnék, inkább utóbbi, mert az csak egy pillanatra fáj, a lelkemben viszont minden egyes szóbeli terror lenyomata ott marad.

Ha valaki nagymestere ennek a fajta gyötrésnek, az anyám, abból ki tudtam törni 28 évesen.

Erre nem egy olyan pasiba botlok, aki - szülői mintaként hordozva (Ricardo azonosult, nem ellenazonosult) -, felsőfokon használja eszközként ezt a módszert?

Nem idevaló ennek elemzése, mert ez nem az én történetem innentől, egy mondatban annyi, hogy klasszikus zsarnok anya - egyetlen fiúgyermek függőség, amiből a fiú nem tud kilépni és a vergődés azon csapódik, aki lelkileg közel kerül az immár javában felnőtt korban lévő "gyermekhez".

Még hónapokkal ezelőtt belebotlottam egy cikkbe, ami a narcisztikus és empatikus személyiség kapcsolatáról szól - hát röviden, tömören pontosan az történt, ami ott le van írva.

Eljutottunk az összeköltözésig, ennek teret végül az én lakásom adott (hát ilyet se még egyet...), a mondás miszerint lakva ismerszik meg a másik, saját bőrömön tapasztalt igazság, kiegészítve azzal, hogy nem csak a másik, saját magunk is.

Húgom mondata volt az elején: zsák a foltját és jól bevésődött, amit írt, hogy az életvitelem miatt nehogy elveszítsem Ricardot... - az egy éves folyamatot végigkísérve, tudva (majdnem) minden részletről kíváncsi lennék most mit mondana...

Megkérdezhetném... csak nehogy már úgy legyen...., hogy nekem könnyű legyen....

Kezdődött azzal, hogy Ricardo mielőtt elment 2 hétre táboroztatni egy anyai cirkusznak köszönhetően 4 napra hazament vidékre. Onnan - szokás szerint - szétesve jött vissza, együtt töltöttünk ugyan egy hétvégét, de a kötelező száműzetést jelentő tábor csak egy hét múlva indult, a köztes napokra inkább kiütötte magát....

Voltam én minden, csak fehér ember nem.
A forgatókönyvet sajnos már jól ismertem, nem egyszer lejátszódó történet az elmúlt egy évben.
Lehet naiv voltam, hittem abban, hogy a szeretet ereje segíti Őt is, ahogy engem előrevitt az, amit éreztem, fontos vagyok valakinek, szerethető vagyok, újra bizalommal tudtam fordulni egy férfi felé stb.
A másikra rezonáló énem egy idő után jól le tudta követni a hullámzásait, már a tekintetén láttam, amikor elindult a folyamat és elkezdett befelé fordulni, ezzel párhuzamosan a gyomorgörcs és a feszültség növekedett bennem, mert nem tudtam mikor robban és milyen formában kapom meg a következő adag fel nem dolgozott sérülés rám vetülését.
Aztán a lelkiismeretfurdalás miatt bocsánatkérés, békülős szex - ami egyébként nálam nem pálya, és kezdődött minden elölről...

Az volt a "jó", ha nekem valami gondom volt, akkor én is a "rászorulók" közé tartoztam, Ricardo azzal azonban nem tudott mit kezdeni, hogy újra és újra felszívom magam.

Azt szokták mondani, hogy nézzünk rá kívülről, hogy egy adott kapcsolattól mit kapunk - jelen esetben egyértelmű: megéreztem magamban az ERŐ -t, amit rég elveszettnek hittem.

A 2 hetes táboroztatás előtt megkaptam, hogy boldogtalan velem, nem szeret itt lakni, nem szereti a cicákat, és nem akar velem nyaralni jönni...

Ez így más sok(k) volt... - bizonyos pont az i -n.... képes szétcseszni a közös nyaralást? boldogtalan? nem szereti a cicáimat? - hogy nem szeret itt lakni kb lesz@rom, költözzön el. Zsarolás egyik eszköze nincs hova - dehogynem apám, rakd ki az albérlőket, vagy cuccolj édes jó anyukádhoz, aki ezzel legalább eléri célját és a "Mirr - Murr" -káját maga mellett tudhatja...

Nekem közben mh -n fennforgás, helyt kell állni - nem engedhetem meg magamnak a lelki libikókát, amit más generál.

Úh Ricardoval közöltem a tábort követően, hogy ne a BKK buszra szálljon, hanem vonatra.

A tervezett nyaralást el kellett engednem - nem ment könnyen.

Nem, nem miatta, mart rajta már túl voltam addigra, hogy azt tudjam mondani ITT ÉS MOST VÉGE!

(Nagyon jó dolgot találtam ki nyaralásként, ami most dugába dőlt, sebaj - bakancslistás történetté vált... )

Igen ám, csak senkivel nem tudtam beszélni minderről, mert mindenki egyszerre nyaralt.

Mindenki, de mindenki...

Kivéve, aki nem...
Ő HoHo, fb -s ismerőseim előtt szerintem már nyilvánvaló, hogy nem szimpla ismeretség már a miénk.

Régebben egy bejegyzésem kapcsán volt olyan hozzászólása, amiről úgy gondoltam, hogy ne az üzifalomon már, és inkább privátra váltva reagáltam, de az a "beszélgetés" abbamaradt.

Most ez ismétlődött meg, kivéve, hogy annyiban maradt volna a privát üzenetváltás.

Olyan intenzívvé vált a jelenlét, hogy már fuldokoltam az érzéstől - b@sszus... ezt a Húgom is látja, akinek HoHo volt az első, kamaszkori szerelme..., valahogy illendő lenne szólni neki, hogy hát amit lát, az tényleg úgy van... nyögvenyelős üzenet a messengeren, a nyaralás kellős közepén Húgomnak...
Pedig akkor még visszafogott volt a helyzet a mostanihoz képest.

Már üzenet formájában is sok - sok pozitívat kaptam, az elrejtett énem kitört - zenék, szavak, nőiesség, csábítás, csábulás, évődés.
Azt hittem, hogy egy találkozás lenyugtatja kavargó érzéseimet, a fellángolást.

Nem így lett.

Amikor először azt mondta - "szeretlek", elvesztem.

Miért is vágyom erre a szóra, és a hozzákapcsolódó érzésre?
Talán mert gyerekként nem kaptam meg, vagy nem úgy, ahogy szerettem volna megélni.

Itt megdőlni látszik az az elmélet miszerint, azért várom kívülről, mert belülről nincs meg. - Ha valamikor, akkor most megvan újra, - fura, de Ricardonak köszönhetően kezdtem el szeretni újra magam. Igen, csinos vagyok, tudok mosolyogni, jó a humorom, vannak érzéseim, ki is tudom mutatni, elégedetten tudok a tükörbe nézni.

Hallani, érezni, mégis más.

Drága Barátnőmmel éppen egy hónapja ültünk le beszélgetni a Muskétásban. Akkor azt mondtam - Ricardo itthoni utolsó szétesését követő napon -, hogy úgy érzem kiégtem, még fiatalnak érzem magam, csinos vagyok, okos, megállom a helyem a világban, mégis azzal kell megbékélni, ami jutott egy küzdelmes kapcsolatban.

Rá egy hétre jött valaki, aki megfordította bennem mindezt, dehogy égtem én ki...
A tükör érdekesen működik, mert magamat hamarabb láttam, éreztem olyannak, mint amit HoHo visszatükröz.
Amivel többet mutat, hogy mennyi ÉLET és ÉLET IRÁNTI VÁGY, felszabadultság van bennem, szeretek nevetni, szeretek a másikhoz érni, szeretem, ha átölelnek, néha csak egy összenézés, vagy egy közös zene többet jelent bárminél, amit Ricardo miatt elnyomtam, de hozzám tartozik, én vagyok, szükségem van rá.

Amit akkor, egy hónapja úgy értékeltem, hogy kiégtem, annak a megnyilvánulása volt, hogy bennem nem úgy működnek a dolgok, ahogy azt szeretném egy kapcsolatban megélni és az akkor már javában a lezárás időszaka volt.

A közös nyaralást tartottam egy esélynek arra, hogy az együtt töltött idő, az élmények átsegítenek egy nehézségen bennünket.
Azonban, amikor azt hallottam, hogy boldogtalan (nem tudom így volt -e, vagy csak azért mondta, hogy bántson), eltört bennem valami, amit egy felismerés hozott: nem, Ricardo nem velem, nem miattam boldogtalan, önmagából fakadóan az.
Azt hiszem az a pillanat volt, ami meghatározta a továbbiakat, amikor kimondtam ezt, hozzátéve, hogy a boldogságot se én, se más nem fogja tudni megadni kívülről, ha magában nem ismeri fel.

Jelen pillanatban a sok negatív hatás és energialeszívás után valakitől nagyon sok jót kapok, elismerést, együtt nevetést, érintést, ölelést. Pozitívat, töltődést, oda - vissza működőt, adunk és kapunk is mindketten.

Ricardohoz nem lehetett hozzáérni, mert nem tudott vele mit kezdeni. Nem simogatott meg.
- Most akkor is érzem HoHo alig érintését, amikor nincs mellettem. Mert még egymáshoz se kell érjünk, érezzük. Mind a ketten....

Ha felnevettem Ricardo azt mondta kinevetem. - HoHo reakciója egy hasonló szituban: Veled nevetek.

Hogy merül fel a másikban az, hogy kinevetem??? - Nem nevettem ki és hiába mondtam neki...

Kértem, hogy reggel mikor lezuhanyzok ne arra jöjjek be a szobába, hogy üvöltve szól a tv (hírek, vagy második világháborús dokumentumfilm, vagy akármi, a lényeg, hogy erőszakot képvisel számomra), hogyha már tv -t nézünk és elkezdünk egy valamit nézni akkor ne kapcsolgassa a tv -t, nemhiába van a beépített műsorújság nézze meg mi az, ami érdekli, állítsa be az időzítőt és odakapcsol a tv magától. Hiába mondtam nem tudom hányszor, hogy nekem a katolikus rádió műsora nem pálya - csakazértis, és csakazért is....

Zenét hallgatni Ricardoval? - nem lehetett.

Létezik olyan, hogy vki ugyanúgy nem néz tv -t, mint én, mert ha vmi érdekli azt a neten megkeresi. És ha nem is mindenben köszön össze a zenei ízlésünk lehet Vele zenét hallgatni autóban ülve.

Attól függetlenül, hogy ki az illető, most azzal találkoztam, hogy jééé, amit jónak tartok magamban, amit gondolok létezik: nem ördögtől való...

És van még pár dolog, ami miatt nekem ez most egy megerősítő kontraszt