Gyermeklelkület

"Pár évvel ezelőtt megjelent egy remek könyv, amely néhány tucat tökéletesen üres lapot tartalmazott. Ez volt a címe: Amit a férfiak a nőkről tudnak."

Jó, jó... a választott idézet lehet feminista eszméket tükröz, ami azért távol áll tőlem, de ez lenne a válasz arra, amit TerézApa üzenőfalán olvastam pár héttel ezelőtt: "Egyszer rá fogok jönni, miért váltom ki MINDEN nőstényből a leküzdhetetlen vágyat, hogy megneveljen"

Úgy válaszoltam volna neki... de hát ugye ott nem lehet...  - mármint lehetne, csak nálam nem fér bele... no meg nem is vagyunk olyan viszonyban, hogy vegyem a bátorságot Ő Nagy Bölcsessége kioktatására...

Úgyhogy inkább ide írom le az ezzel kapcsolatos gondolataimat...

Talán nem kellene folyamatosan gyerekesen viselkedni... Az álarcot a megfelelő pillanatban le kell tudni rakni, figyelmeztetés nélkül is, és akkor nem jön elő az anyai ösztön, hogy rászóljunk a Férfira, hogy vegye már észre magát...

Ahogy a gyerekre se szól rá a felnőtt, amikor az mindenféle csintalanságot elkövet, egészen addig, amíg egy határt át nem lép. Mert a csintalanság is csak egy bizonyos pontig tolerálható, egy idő után óhatatlanul jelzi a felnőtt a gyereknek, hogy most elég... Ez szerintem felnőttként a férfi - nő kapcsolatban is így van, egy idő után jelezzük a másik felé, ha elég egy adott viselkedésből.

A másik dolog, ami eszembe jutott ennek a mondatnak a kapcsán, hogy ezt a kártyát akkor szokták a Férfiak kidobni az asztalra, ha az egójuk sérül, egy Nő által valami nagy igazsággal szembesülnek, amivel nem szeretnének szembenézni, és egyszerűbb azt mondani, hogy engem ne neveljen már senki, felnőttem. - Úgy megkérdeztem volna: na mi van? Valaki, valamibe nagyon beletrafált???

Jelen esetben olyan emberke "háborgott", aki hozzám képest + 10, és aki  - megítélésem szerint - néha összekeveri a gyermeki lelkületet a gyerekes viselkedéssel.

Mert nem,  nem a gyermeki lelkülettel van a baj, az szerintem jó dolog, ha a gyermeki létből sok mindent meg tudott őrizni egy felnőtt férfi (játékosságot, humort, csipetnyi érzékenységet), de a gyerekes viselkedés ezzel nem egyenlő, és ez utóbbi váltja ki a "nőstényekből" a leküzdhetetlen nevelési vágyat...

Mindezt azzal együtt gondolom így, hogy tudom vannak olyan nők, akik ha úgy érzik révbe értek, a maguk formájára próbálják alakítani a másikat, ami számomra épp oly elfogadhatatlan, mint az, ha abból indul ki valaki, hogy Őt minden Nő(stény) meg akarja nevelni... mondjuk... ha ez a tapasztalat... ennyi idős fejjel tán ezen is el kellene gondolkozni.... - írtam volna oda az üzifalra... 

Szóval nem kéne összekeverni a szezont a fazonnal és akkor máris érthetőbbek lennénk mi Nők....

Semmi bajom a gyermeki lelkülettel egészen odáig, míg azt nem érzem, hogy a gyerek mellé nem még egy gyereket kapok, ahelyett, hogy egy Férfi landolna mellettem.

A Férfi, akire fel lehet nézni, aki határozott, akinek céljai vannak, aki az erősségei mellett vállalja a gyengeségeit - de úgy tűnik ez illúzió...

Ehhez még hozzájön az is, hogy kevés olyan Férfi van, aki olyan Nőre vágyik, akiben nincsen meg az anyai ösztön, és bármennyire is tiltakoznak az ellen a Férfiak, az elvárás az, hogy, igen, a kapcsolaton belül is legyen meg egyfajta anyáskodás, olyan tyúkanyó szerep - aki figyel az igényekre, rendezgeti a sorokat, tervezget, szervezget, terelgeti a csipet - csapat életét, akire lehet számítani jóban rosszban stb. - ehhez pedig ha tetszik, ha nem az az anyai ösztön párosul, - de azzal az elvárással tetézve, hogy a Nő ne legyen gyenge?

Talán túl kellene tudni lépni a férfi egón, és a nőben tényleg azt látni, ami benne van, és azt nem feltétlenül a gyengeséggel azonosítani.

"A férfinak meg kell tanulnia szeretni. A férfinak meg kell tanulnia, hogyan érheti el, hogy a szíve legyen az úr, miközben az elméje csak engedelmes szolga marad. A férfinak sok dolgot meg kell tanulnia. A nő ezeket a tulajdonságokat mind hozza magával, csak épp a társadalom ezeket mind a gyengeség jeleinek tekinti."

Osho