Egyfedeles

"Minden embernek van egy útja, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak útjuk is egy. De ez nem így van. Nem a födélen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig."

Ezt az idézetet tavaly december elején találtam és nagyon igaznak érzetem. - Mi több, most is annak tartom.

Egyfedelesem éppen akkor tűnt el - szó nélkül....

Értetlenül álltam az események előtt.

Mivel velem egyidős, így alapból meglepő volt az érdeklődése.
Mint később kiderült, a velem egyidős = majd egy év korkülönbség van a javára.

Jöttek - mentek a mailek, semmi konkrét, - pont ez volt a jó benne.
Napi történések, hangulatok.
Volt, hogy napokig nem jelentkezett, de nem csináltam belőle ügyet, mondván úgyis "egyfedeles" - mondjuk ezt a jelzőt akkor még nem használtam, de jó leírása annak, amit gondoltam.
Ennek ellenére mégis belementem a Vele való levelezgetésbe, mert jó érzés volt úgy felkelni, hogy vár valakitől valami a postafiókomban, jó volt, hogy nem a megszokott levélformátumban írogattunk egymásnak, és fogékony volt azokra a gondolatokra, amiket leírtam neki, hogy értett, hogy megértett.
Valahol úgy éreztem, hogy vágyik egyfajta kommunikációra, amire az egy fedél alatt valamiért nincs lehetősége.

Szóval napi szösszenetek, egy - egy mondatban "beszélgettünk".
Aztán amikor valami kapcsán én hosszabban írtam, nem menekült el, ami azért meglepett.

Ráadásul levett olyan dolgokat, amit igazából le sem írtam, mert úgy véltem sok(k).

És értette a szóképeimet, mi több, úgy éreztem a reakcióiból, hogy szórakoztatja....
Én pedig nagyon örültem, mikor olyat olvashattam tőle, hogy ezt kétszer kellett elolvasni, mire leesett...

Addig, amíg nem találkoztunk nem is volt semmi baj ezzel, hiszen Ő ott ahol, én meg itt...

Tudtam, hogy veszélyes vállalkozás a Vele való találkozás, mert a távolság akkor megszűnik.

Így is volt...

Amikor a második talit követően eltűnt, azzal nem tudtam mit kezdeni... - Váratlanul ért, másra számítottam.
Nem értettem, hogy miért nem jelentkezik, mi több a megkeresésemre sem, reagált.
Ugyanilyen váratlanul ért a felbukkanása, amire viszont én reagáltam rosszul, érezhető volt, hogy mást várt - de nem lépett le, rendeződtek a sorok és beállítunk a rendszertelen levélváltásokra, aminek azért mindig volt egy jól látható íve,  egyre több személyes infót osztott meg velem, viszont a kisebbfajta őszinteségi rohamokat követően egy ideig megint nem jelentkezett.

Innentől kezdve a napokra eltűnése, már nem volt meglepő... Úgy voltam vele, szép csendben lelép, lehet nekem is az a jobb.... De aztán egy idő után mindig előkerült.

Ilyenkor újra és újra felültünk a hullámvasútra....

A legutóbbi eltűnését fura mód olyan nyíltság jellemezte, hogy csak pislogtam, miket ír magáról, magától.
Aztán a "megszokott" hallgatás... Én már visszaálltam a kezdeti állapotra, ha így van, akkor legyen így - lehet tényleg jobb a távolság.
Egyfedeles pár napi újabb némasága után elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy levelet írjak, jobb, ha így is marad a dolog.... 8 hónap telt el, ne játszunk egymással tovább.

A levelem félálomban olvasta, a válasz szédítő volt, de arra, amit erre írtam, kijózanító levél érkezett.

Csak egy válaszom lehetett: kiléptem....

Ettől még nem értem, hogy mi az, ami az egy fedél alatt tart valakit, ha saját maga elmondása szerint társas magányban él, ha érezhetően igényel egy másfajta kommunikációt, mint amiben része van, és van egy vágy a teljességre, a harmóniára, és van egy rezgés, - vagy magam sem tudom mi, - ami miatt engem keresett majd egy éven keresztül, és a Zsibvásárt is csak miattam látogatta.

Mivel a háttérről semmit nem tudok, mi az ami odaköti a társas magányba, minden más találgatás lenne.

Tartok tőle ez a történet itt nem ér véget, Egyfedelesem idővel elő fog kerülni, ahogy az önkéntes száműzetéséből is tette.

Most én mondtam ki a nemet, így az újbóli jelentkezésig az idő hosszabb lehet, de szerintem fogok még hallani róla....