El- Ő -Döntő

"Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva."

Május 14. Egyfedeles című írásom záró gondolata:
 

"Tartok tőle ez a történet itt nem ér véget, Egyfedelesem idővel elő fog kerülni, ahogy az önkéntes száműzetéséből is tette.

Most én mondtam ki a nemet, így az újbóli jelentkezésig az idő hosszabb lehet, de szerintem fogok még hallani róla...."

Ilyenkor gondolom azt, hogy bárcsak ne lenne igazam, bárcsak ne lenne ilyen jó a helyzetértékelésem és az emberismeretem - százszor könnyebb dolgom lenne a párkapcsolatokat tekintve.

Igen, nekem az egyszerűen kezelhető ember, az izgalommentes ismerkedés nem az asztalom, abban nem érzem jól magam. Ami azért ellentmondásos egy kicsit, mert nyugis kapcsolatra vágyom.

Akkor tudom igazán önmagamat adni, ha van kihívás.

7 hét telt ez az utolsó levélváltás óta.

Szombaton este kapott üzenet az ország egyik eldugott szegletében ért útól. Tudtam, hogy aznap este esélytelen a viszontlátás, szerintem ennek biztos tudatában irkáltunk egymásnak mindenfélét.

Vannak emberek akik tudják, hogy milyen húrokat kell pengetni ahhoz, hogy amit szeretnének el is érjék nálam.

Egyfedelesem az egyik ilyen ismerősöm.

Igen, szóba álltam vele, - pedig tudom, hogy az ilyen helyzetekben az a helyes, ha minden marad a "régiben" - lezártam, kizártam, kiléptem, elküldtem stb. Aztán az első kedvesnek tűnő megjegyzésre majdnem megint ott vagyok, ahol már egyszer jártam, a kellős közepén valaminek.

Nagyon nehéz a józan észre hallgatni, amikor azt érzem, hogy egy húron pendülünk.

"Légy eszednél, volt már elég fájdalom az életedben" - írta nekem társkeresés útvesztőiben szintén bolyongó barátnőm. - Pontosan az a gondolat, ami az újbóli találkozás ellen szól, csak bennem érzés szintjén létezett, én nem tudtam ilyen tömören mégis beszédesen  megfogalmazni magamnak.
Egy korábbi beszélgetés alkalmával pedig abban adtam igazat, amit arról írt, hogy mennyi időt is szánok egy - egy emberkére aki az utamba kerül.

Jelenleg ott tartok ~ 1 éve, hogy két oldalról kézen fogtak, hol az egyik kezemet szorítják erősebben, hol a másikat, de azok a lépések, amik a haladást jelentik közel sem azt a tempót diktálják, ahogy én lépdelnék X, vagy Y felé, hogy legyen már A vagy B....

Az az igazság jelenlegi választási lehetőségeket tekintve van rossz döntés és még rosszabb döntés...

 :-(

Egyik sem az, ami egyik napról a másikra gyökeres változást hoz az életemben, és bárhogy is alakul kemény várakozási helyzetet teremthet mindkét szitu. Az egyik értelmetlen, a másik még értelmetlenebb, mi több utóbbi szinte esélytelen.

Az, ami most történt annak ellenére hatott rám, hogy a múlt hétvégi horgászaton még TerézApu nem várt "kézszorítását" boncolgattuk, - aki jó szokásához híven a nagy megbátorodást követően visszabújt csigaházába.... Én meg jó szokásomhoz híven nem is csalogatom... Nehogy már én "nyomuljak"...

Az, hogy kezelni tudom azt ami történik annak köszönhető, hogy eltávolodtam kicsit mindkét száltól, elengedtem a kezeket, amik felém nyúltak, de ha közelítenek nem tudok nemet mondani nekik. Hiába vagyok résztvevője az eseményeknek, a szemlélő és várakozó pozíció jut nekem, nem pedig a tevőleges...

A tevőleges meglépéséhez erő kellene, az pedig most nincs, marad az elfogadás.

Tulajdonképpen mindkét eset olyan, ami ellen küzdöttem egy jó ideje - várni "a nemtudom" mire az egyik bizonytalan a másik még bizonytalanabb az én szempontomból nézve.
Egyfedeles azt írta ma, hogy biztos megvan az oka mindennek - és igaza van.
Lehet, hogy nekem az a feladatom most, hogy beleálljak olyan helyzetbe és megküzdjem leginkább magammal magamban azokat a "harcokat", amik most adódnak.

Egyenlőre nem marad más, mint a várakozás, és az önmagamban rejlő erő meglelése, megismerkedni azzal, hogy az önmagamon belüli egység hogyan is teremthető meg, ami ahhoz kell, ami jól láttatja magát egy ideje: egyedül ÉLNI, és ami ellen ezidáig tiltakoztam.

Tulajdonképpen jó hosszú ideje bizonyos tekintetben csak magamra számíthattam.

Most jó, mert lánykám már kellően nagy ahhoz, hogy segítségemre legyen, de ez nem fog mindig így maradni, tudom.

Most pl. kitalálta, hogy átrendezi, kifesti a szobáját.

Éppen jókor mert lomtalanítás van, ami felesleges azt ki tudjuk kukázni. Igen ám, de Ő táborozik már aznap, amikor ki lehet tenni az utcára a felesleges holmi - hurcolkodhatok egyedül a pincéből.

Ha már Ő fest, akkor én is kénytelen vagyok, már csak azért is, mert az egyik szekrényemet Ő kapja meg, úgyhogy a következő hetekben nem fogunk unatkozni, Ő napközben halad ahogy tud, én meg munka után beállok hozzá - csak készen leszünk a július végére tervezett nyaralásig....

"Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen."