(Át)Változások

 "Könnyebb a párkapcsolatait megélni annak, akinek harmonikus kapcsolata van az anyjával, és magabiztosabb a férfi szerepben, ha apja lelki támogatását bírja. Tehát jó a jót erősíti, s a fájdalmas múlt a fájdalmakat gyarapíthatja, ha nem ismerjük föl, hogy amit elmulasztottak a szülők, azt társ már be nem pótolhatja - következmények nélkül. Pedig ez gyakran előfordul, amikor például a nő olyan szeretetre képes, mint az ideális anya. Engedi a férfinek, hogy „játszon”, ő pedig elnézően mosolyog a kis éretlenen. Felépíti a házat, szegény férfi pedig képtelen a felelős döntésekre, elcsábul néha más nők ágyába, nem tudja rendben tartani a dolgait, eldorbézolja a pénzt. A „pótmama” mindent megold, ami kényelmes, de rejtett módon hat a kapcsolatra, s változásokat indukál a látható szférában is, például a férfi potenciájában. Nehéz felnézni ugyanis az öltönyös „kis pisisre”, akinek meghódítása nem kihívás, mert nem gömbölyű, feszes popsi kell hozzá, hanem csupán a mama ízeit idéző babgulyás. A férfi sem úgy néz a nőre, mint egy szexis vadmacskára, és csupán szeretgetésre vágyva bújik a dús keblekhez. Kevésbé tüzes a szex, esetleg más nők lelkesítik a férfit, vagy a szilaj csődör fáradt bányalónak érzi magát, s rémülten hasonlítgatja magát statisztikák alapján az átlaghoz. Pedig nincs baj a férfiasságával, csak a "mama és gyerek” szerepű partnerek nem szexelnek - így találta ki a természet. Ez egyfajta genetikai védelem, függetlenül attól, hogy korábban ők nő-férfi szereposztásban léteztek."

A mottónak választott idézet így teljes, azért hozom egyben ide, mert ugyan az intimitásra vonatkozó gondolatok ránk csak részben igazak, viszont, általánosságban véve helytállónak tartom és annak idején, amikor a szakítás mellett döntöttem, az a félelem dolgozott bennem, - ahogy majd később olvasható is -, hogy az bizonyos genetikai védelem egyszercsak kialakul, és visszafordíthatatlan lesz...

Már meg sem lepődöm azon, hogy az éjszaka ott folytatódott, ahol az este véget ért.

Csodálattal élem meg a gondolati kapcsolódásokat, egy mailben írtam a délutáni oldódásról, ami kiváltotta, hogy szó szerint viszont láttam, azt, amit Reloaddal való kapcsolatomról gondoltam: korábban inkább az "anyukájának" éreztem magam, mint a társának.

Mostani találkozásunkkor azt vettem észre - nyilvánvalóan a tantra estek hatására - többet érek Hozzá, amikor beszélgetünk és fontos volt a szinte folyamatos fizikai kontaktus, erről is írtam pár gondolatot a tegnap esti levelemben.

Az interaktív válaszban döbbenetes volt olvasni, hogy a két gondolat kimondatta - jelen esetben leírattatta, hogy Reload szerint sokszor úgy érintem, mint az édesanyja.

Nem tartom jó dolognak, hogy ezekről a dolgokról msn -n keresztül beszélgetünk, mert ha valamikor, akkor most fontos lett volna, hogy lássam a másik tekintet, hogy fogjam a kezét, miközben elmondom, amit gondolok.

De ahogy mindennek, ennek is biztos megvan az oka, hogy ezek a gondolatok a neten keresztül áramoljanak. Ugyanakkor félek attól, hogy így nem úgy megy át az, amit mondani szeretnék, hiszen "egymás szavába vágva" (közbeírva) jönnek mennek az üzenetecskék, és az ilyen beszélgetés, - ahogy nem egyszer volt már rá példa -, bizony félre mehet, nem is kicsit, aminek aztán magyarázkodás a vége...

Úgyhogy tegnap este fokozottan ügyeltem arra, hogy mit és hogyan írok, és úgy érzékeltem, hogy ez visszafelé is így történt azt hiszem mindketten érzékeltük, hogy ingoványos talajra tévedtünk.

A régen és mostot valahogy próbálom szétválasztani, hiszen szóba került az is, hogy ezt a mostani egymásra találást  ne újrakezdésnek, vagy újabb lehetőségnek tekintsem, hanem a múlt tapasztalataira építkezve egy új kapcsolatnak. Viszont úgy tűnik kikerülhetetlen, hogy időközönként ne kerüljön szóba a múlt, vagy az akkor megéltek.

Ez tegnap este is így alakult, hiszen belőlem kihozta az összehasonlítást  - vajon most is ugyanazt a hatást váltottam -e ki, amikor találkoztunk, vagy sem. Belőlem teljesen más érzések jöttek elő, mint régebben és nagyon bízom benne, hogy nem az anyai minőségem volt most erősebben érzékelhető, hanem az, ahogy én megéltem a NŐ -i minőség (aminek persze része az anyaság is, de a férfi aki mellettem van, ne ezt érezze dominánsnak).

Sok mindent felvetett az az egy mondat. Többek között azt, hogy én annak idején azért léptem ki a kapcsolatból, mert nem éreztem jól magam attól, hogy inkább "anya" szerepben éreztem magam, mint társnak.

Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a férfiak többsége az anyai mintát keresi a társában is, mert az egyfajta biztonságérzetet ad nekik, önigazolás lehet arra, hogy jól választott, és ha jó volt a kapcsolat az anyukájával, akkor a gyermekei anyjának olyat szeretne, mint a saját édesanyja. Ha nem volt jó kapcsolat, akkor meg a képzeletbeli anyai minőséget szeretnék megkapni. - A lényeg, hogy az anyai kötődés ott van bennük, így, vagy úgy.

Ez nem is baj, hiszen a gondoskodás, a terelgetés az "anyáskodás" ösztönösen kódolt bennünk Nőkben, a gond abból adódhat - és én annak idején ezért nem éreztem jól magam -, ha a jó értelemben vett "olyan vagy, mint anyukám" (= néha úgy érsz hozzám, úgy főzöl, stb.) erősebben érződik, mint az, hogy NŐnek látnak. Ezzel pedig nem tudtam és nem is akartam azonosulni.

Ez magában hordozza azt a veszélyt, amire nem egy példát láttam, hogy a közös gyermek születése után a férfi már ténylegesen csak az anyát látja a nőben, a NŐ -t nem, és máshol kezdi keresni, azt, amit elveszettnek vél.

(Persze mint mindenhez, ahhoz is, hogy ez megtörténjen a nő hozzáállása sem mindegy.)

Ma visszagondolva az éjszakába nyúló beszélgetésre, arra jutottam magamban, hogy azért maradtunk kapcsolatban a szakítást követően és azért okoztam én akkora fájdalmat, mert az anyai szeretet is jelen volt a kapcsolatunkban.

Az elmúlt években azonban változtunk mindketten - azt, hogy rám mennyire lehet másként tekinteni, nem tudom, mert azt látom, hogy én tulajdonképpen mindegy mit teszek, hogy nézek ki (most alsó hangon 5 kg -mal vagyok több, mint amikor először találkoztunk és nem felejtem el az első mondatot, ami elhangzott: de jó vékony vagy :-P)  és nem számít, mennyit "öregedtem", milyen hülyeségeket csinálok, feltétel nélküli önzetlen szeretet kapok (egyébként ennek felismerése vezetett oda, hogy nagyon vártam a mostani találkozást).

Az viszont biztos, hogy én úgy tekintek az egykor "gyerek" szerepet élvező Kedvesre, hogy mostanra - ahogy tegnap este el is hangzott - beérett :-), felelősségteljes, tudatos, de a játékosságát megőrző szeretni nagyon tudó FÉRFI lett, akire a korábbiakkal ellentétben most már rá merem bízni magam és a gondolataimat.

Az, hogy ebből mi kerekedik ki, csakis rajtunk múlik, de jó érzés úgy létezni, hogy van akire számíthatok, még ha most fizikailag távol is vagyunk egymástól, lelkileg olyan közel érzem, mint még soha.

Sohasem késő feltenni magunknak a következő kérdést: vajon készen állok rá, hogy megváltoztassam az életemet, és én magam is megváltozzam? Nem számít, mennyi idősek vagyunk, és mi minden történt már életünkben; teljesen megújulhatunk.