Bejelentkező kör

"Nincs a világon, aki ugyanilyen lenne.
Vannak, akikkel hasonlítunk egymásra, de senki sem pont olyan, mint én.
Ezért minden, amit teszek igazán jellemző rám, mert az én döntésem eredménye.
 
Minden, ami velem kapcsolatos, az enyém:
A TESTEM, mindennel együtt, az értelmem, gondolataimmal, ötleteimmel együtt.
A SZEMEM, azokkal a képekkel együtt, amelyeket megpillantok,
MINDEN ÉRZÉSEM, legyen az harag, öröm, frusztráció, szeretet, csalódás, izgatottság,
A SZÁM, és minden szó, amelyet kimondok, kedves, vagy durva, helyes, vagy helytelen,
a HANGOM, akár hangos, akár halk, és
MINDEN CSELEKEDETEM.
FANTÁZIÁM, ÁLMAIM, REMÉNYEIM, FÉLELMEIM, az enyémek.
GYŐZELMEIM, és SIKEREIM, KUDARCAIM, és HIBÁIM az enyémek.
 
Mivel minden az enyém, ami velem kapcsolatos,
saját magam legbensőségesebb barátja lehetek.
Mindenestül szerethetem magam, s így minden részemmel
saját magam legtisztább érdekeit szolgálhatom."

A szombati önismereti napon történteket szeretném most megörökíteni, kezdve a bemutatkozó körrel, ami minden csoportos terápia, tréning alapja.

Három fő kérdésre várnak ilyenkor választ: Milyen utóhatásai voltak az előző alkalomnak az egyes életterületeimet tekintve, milyen fontosabb dolgok történtek velem az utolsó találkozás óta és mi az, ami foglalkoztat, amivel az adott napon dolgozni szeretnék.

Ez nálam most valahogy így hangzott:

Hogy, hogy vagyok? Most köszönöm jól., már sokkal jobban, mint a legutóbbi találkozáskor. Mondanom sem kell talán, hogy az előző alkalom nagy hatással volt rám. Igen, járok egyéni terápiára is, szedem a gyógyszert, biztos ennek a hatása is érződik rajtam.

A nukleáris család felállítása kapcsán azon gondolkoztam utána, hogy mennyire határoltam le magam, mert nem szerettem volna újabb traumát megélni a délelőtti mélyrepülést követően, ugyanakkor arra jöttem rá, hogy amit a végén kihoztunk, már megtörtént korábban, felvállaltam magam anyámmal szemben.

(Ez a ballagás utáni beszélgetés volt, amikor megmondtam anyámnak, hogy sajnálom, hogy úgy éli meg, hogy én nem szeretem és hálátlan gyerek vagyok, mert én nem így érzem. Én olyan vagyok, amilyen, sajnálom, hogy Ő ezt nem tudja elfogadni. - És mindezt teljesen higgadtan.)

Persze az egyéni terápián is boncolgattuk a családi hátteret, ez az előző írásomból is kitűnik az ősbizalom hiánya kapcsán.

Ez egy csütörtöki napon volt, Húgom szombaton hívott - nem is értettem miért, hiszen tudta, hogy rajzolni mentem -, azért keresett, mert fel akart jönni anyuval hozzám.

Köszönöm, Univerzum, ilyen gyors jelre nem számítottam.

A dokinő nagyon találóan világított rá arra, hogy változásban vagyok, itt az ideje azt az életet élnem, amiben saját magam tudok lenni, ki tudok teljesedni, tegyem le a múlt terheit. Ami megtörtént, megtörtént, előre nézzek ne hátra

Elmondtam, hogy a dokinővel folytatott beszélgetésnek köszönhetően az is világossá vált, hogy a munkahely tekintetében a változás önkéntelenül megtörtént a 4 pontban levezetett  lépéssorozatból hármat megtettem - és én ezt nem vettem észre.

Az elmúlt hetekben nagy lépés volt részemről, hogy a munkahelyen felvállaltam azt, hogy most elértem a teljesítőképességem, létezésem határát, pihenésre van szükségem és 3 hétig itthon maradtam.

Nem dőlt össze a világ :-D

Hogy mi foglalkoztat? 

Az, hogy eddigi életem során folyamatosan fegyelmeztem magam, először a szülői elvárások miatt, aztán már magamtól generáltam a megszokott életérzést, hogy mindig, minden téren helyt akartam állni, ráadásul jó magasra tettem a mércét, ami önmagában hordozta a kudarcot, a harmadik területen sem tudtam teljesíteni, soha senkinek, legfőképp magamnak nem tudtam megfelelni érzést törvényszerűen hordozott magában.

És mivel szeretnék foglalkozni, miben szeretnék fejlődni?
Az előzőek önmagában adják a választ: bizalom és önbizalom.

"Higgy magadban! Egyedi vagy és fontos. Van a világban egy olyan hely, amely csak a tiéd, és senki más nem tudja betölteni."