Kifogásgyár

"A könny végtelenül fontos nyelvezet. Vannak olyan pillanatok, amikor a szavak nem tudnak beszélni, csak a könnyek"

Nálam idén a Karácsony elmarad.

Ez az ünnep valahogy soha nem volt a szívem csücske. Gyerekként a tudatra ébredéssel egyidejűleg jött a felismerés, hogy micsoda színjáték zajlik a családomban ilyenkor. A színjátékot pedig ösztönösen utasítottam el mindig is.

Igazi, meghitt Karácsonyom a házasságom ideje alatt volt, igaz, az utolsót közös ünnepre 2002 -ben már MrPanda árnyéka vetült.

Ennek éppen 10 éve, azóta többször csináltam úgy, mintha Karácsony lenne, most itt az ideje, hogy felvállaljam nekem nincs Karácsony amikor egyedül vagyok.

Idén úgy jön ki a lépés, hogy lánykám az apukájánál lesz Szenteste, nem gátolom abban, hogy már szombaton lemenjen Szolnokra, had legyen részese a készülődésnek, amihez nekem most semmi hangulatom nincs.

Ha tetszik, ha nem bele kell állnom a társtalanság megélésébe is, mint egy következő lépcsőfok a magány és az egyedüllét után. Nem is tudom mit viselek rosszabbul, a lelki-társ nélküliséget, vagy azt, hogy a rám váró feladatok megoldásában nincs társam.

A lelki-társ nélküliséget hullámzóan viselem, az utóbbival sincs semmi baj, hiszen tudom magamról, hogy meg tudok olyan dolgokat csinálni egyedül, amikhez másnak segítség kell, az más kérdés, hogy nem akartam foglalkozni pár "aprósággal", amihez "normális felállásban" férfi erő, vagy férfi tudás kellene. Sebaj, előkotrom magamból, amit meg nem tudok, majd megtanulom.

Végül is szereltem már villanykapcsolót telefonos segítségnyújtással, az csak az én fóbiám, hogy nem szeretek elektromos cuccokban kotorászni, de talán a falból valamiért kilógó villanykapcsolóval majd csak elboldogulok, a fregolit tartó kötelet kicserélni nem lehet nagy dolog, csak macerás egy kicsit, számítógépet nem telepítettem még, de ha KicsiRobot képes volt arra, hogy mindenféle előképzettség nélkül 4 éve zökkenőmentesen működő rendszert rakjon fel, akkor valahogy majd csak megoldom a feladatot én is.

Lánykám nem rajong érte, hogy dobozokat fogok vele cipeltetni a pincébe, de ez van... Úgy nőtt fel, hogy azt látja, nőként csakis magunkra számíthatunk, a férfiak megbízhatatlanok, kiszámíthatatlanok.. A jajjj miért nem szóltál, hogy segíteni kell! felkiáltástól pedig borsódzik a hátam...

Másnak ezek apróságok, nekem - mivel nemszeretemcsinálnimertférfidolog - problémás feladatok.

Az pedig tényleg nem megy, hogy emellett nőként tüsténkedjek a konyhában és Karácsonyi hangulatba kerüljek...

Azért is döntöttem úgy, hogy nincs Karácsony, mert legalább lesz időm azokat a dolgokat megcsinálni, amiket jó ideje tologatok magam előtt.

Így szépen letisztulva zárhatom le ezt az évet.

A tegnap esti sok sírástól bedagadt szemem ellenére próbálom tisztán látni azt is, hogy az újabb kör Reloaddal és Egyfedelesemmel mit is jelent számomra.

Egyfedeles a könnyebben érthető történet, megkértem, hogy fejezze be az aurámban ki - be járkálást, persze az utolsó szó jogán felhatalmazva érezte magát arra, hogy válaszoljon arra a levélre is, amiben kifejtettem milyen hatással van rám és nekem miért nem pálya az, amit tesz, úgy alakult a "beszélgetés", hogy arra már nem nagyon lehet mit válaszolni, hogy kíváncsi vagyok, tényleg abba tudja -e hagyni a mail küldözgetést...

A másik vonalat tekintve már kicsit zűrösebbnek érzem a helyzetet, bár alapjaiban ugyanaz a szitu: tessék békén hagyni, ha nincs meg az az elszántság Reload részéről sem, hogy társként tekintsen rám.

Miután két sírás között még este beszámoltam a kifogásgyárról Húgomnak, megkérdezte, hogy miért vagyok kiakadva, nem számítottam arra, hogy így lesz? - De... számítottam rá, mégis rossz volt hallani, azok után, hogy hosszú hónapokon keresztül estéről - estére igyekezett valaki a bizalmamba férkőzni, elérte, megkapta amit akart, majd elegánsan közölte, hogy köszi... mégsem kérek Belőled.

Az ellentmondásokkal pedig nem tudok mit kezdeni. Ha én vagyok valaki életének a szerelme, akkor amikor lehetősége van arra, hogy ennek átadja magát, miért fordít hátat???

Az az igazság nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy tegnap este csak féligazságokat hallottam. Ismerős érzés kerített hatalmába: a mérlegelés oka egy harmadik szereplő, és a barátok "jó tanácsa"...  Velem már "pórul járt" nem egyszer, lépjen tovább élje az életét, és adjon esélyt másnak...

Nem hiszem el, hogy akkor amikor arról beszélgetünk pár héttel ezelőtt, hogy abban az időszakban, amit együtt tudunk tölteni mi mindent fogunk együtt csinálni, az ok (=másik nő) nélkül átfordul abba, hogy aki az életének nagy szerelmének tart közli velem, hogy nem tud nekem semmit ígérni... és nem akar feltartani, addig, amíg önmegvalósít.

Azok az érintések, amiket kaptam inkább a sajnálatról szóltak, a csók pedig kényszeredett volt - ég és föld a két hónappal ezelőtti találkozásunk és a mostani között a különbség ebben a tekintetben. Nem hiszem el, hogy nincs más szereplő a történetben, mert ha valakit életem szerelmének tartok és megkaphatom, annak az érintésével, csókjával nem tudok betelni, - ahogy ezt október elején éreztem, most egyáltalán nem volt jelen.

Megkaptam azt is, teszem hozzá nem először hogy mert én másba is szerelemes tudtam lenni az elmúlt években. Nem tudom, hogy szerelem volt -e, illetve mivel kérdés így nem is lehetett az, együtt voltam valakivel 2 évet úgy, hogy megalkudtam egy helyzettel.

Bizonytalanságot éreztem abban a kérdésben, hogy amikor 2005 és 2007 között együtt voltunk, én szerelmes voltam -e... igen... voltak időszakok, amikor igen, ahogy most októberben is újra az voltam, ahogy akkoriban is keserves sírás tört rám, (amikor megtudtam, hogy az együtt töltött idő alatt volt mellettem valaki más, aki ráadásul tudott rólam, én csak éreztem a harmadik létezését, de szenvedtünk mindketten, a másik lány annyira, hogy Angliáig menekült, én pedig annyira, hogy nem akartam tovább gyötörni magam és szakítottam a fájdalom okozójával), most amikor közölték velem, hogy nem számíthatok a másikra, annak ellenére amit korábban mondott mégsem tud bennem gondolkozni, csak sírni tudtam, ugyanúgy, mint régen...

Lehet meglepő, de nem csak most tudok sírni, akkoriban is sokat sírtam, mert amikor szeretek valakit és az nincs viszonozva, attól sírni tudok - max. nem a másik előtt, leginkább azért, hogy ne sajnáljon, sajnálatra nincs szükségem, ahhoz elég vagyok egyedül is, hogy sajnálni tudjam magam...

Így sírtam akkor pl, amikor 2006 tavaszán az új lakásba vásárolt bútorok összeszereléséhez kértem segítséget, de a haverokkal együtt lenni fontosabb volt, és sírtam akkor amikor másnap a segítség helyett az előző napi bulit kellett kipihenni az ágyamban, miközben én az íróasztalt pityeregve szereltem össze, és sírtam akkor is, amikor az én számítógépemen megnyitott mással folytatott levelezésbe botlottam és sorolhatnám még, hogy hányszor és miért sírtam... csak sokszor nem a másik előtt.

A sírás számomra tisztulás, letisztulás, oldódás és elengedése annak, ami szomorúságot okoz, megnyugvást jelent, segít elfogadni azt, amin változtatni nem tudok.

"A sírás józanít, a józanság nyugtat. Mert az is nyugalmat ad, ha az ember átjut a bizonytalanságon, és megismeri a keserű igazságot, tudja, érzi, hogy nincs tovább."