Úton VI. - Továbblépés

"Rám valahogy minden fordítva hat, és fordítva működöm. Fordítva látom a világot. (...) Mindig más voltam, mint mások. Emiatt mindig rosszul éreztem magam. Nem maga a különbözőség zavart, hanem az, hogy egyedül éreztem magam ezzel."

Ahhoz képest, hogy pár hónappal ezelőtt azon keseregtem, hogy nincs kivel és hol töltenem azokat a hétvégéket, amikor a lánykám az apukájával van, mostanra sakkozni kell az időpontokkal, annyi program összejött.
Így hogy eljárkálok otthonról hétköznap is, egészen más lett minden körülöttem, az egyedüllét érzése is múló félben van, helyébe a társtalanság lépett, mint újabb feldolgozandó.

Az a pár hét, amit úgy éltem meg, hogy Reloaddal a távolság ellenére összetartozunk egészen jól telt ebből a szempontból, az elmúlt hetek kommunikációs szünete hozta elő a társtalanság gondolatát, amit azért egy fokkal elviselhetőbb, mint amikor régebben a magány, majd az egyedüllét érzése tört rám.
Pár nap múlva talán okosabb leszek, hogyan is állunk most egymással, vagy hogyan nem.

A jövés - menésnek, a programoknak köszönhetően örömmel konstatáltam, hogy egészen elfogadó tudok lenni a társtalansággal szemben.
Vidéki barátaimnál töltött hétvégén elgondolkoztatott, hogy az együttélés szükségszerűen magában hordozza -e azt, hogy az átalakul egymás mellett éléssé, vagy lehetne ellene tenni, ha két ember együtt akar élni és nem egyedül valaki mellett, intimitást nélkülözve.
Intimitás alatt értem a megértés iránti igénytől kezdve, az érintésen át a nem beszólogatáson alapuló kommunikációt, ugyanis ezek hiányában nem csodálkozom azon, mikor azt hallom, hogy évek óta (!) nincs szexuális kapcsolat az amúgy egészséges fiatal emberek között.
A helyzetet a legjobban az jellemzi, hogy barátnőm rám szólt valami kapcsán: "ne legyél velük olyan kedves, nincsenek hozzászokva" - utalva a két jelenlévő házaspár férfi tagjaira.
A III. önismereti hétvégén elhangzott egy mondat, amit minden párkapcsolat zászlajára lehetne tűzni: a kapcsolat minőségét a nő határozza meg - ezzel a gondolattal a magam részéről nagyon is tudok azonosulni, mind a magam vonatkozásában, mind az általam látott példák esetében.

A III. találkozást megelőző szerdán az eredeti felállástól igen eltérő összetételű csoport jött össze.

Sokan is voltunk, és a férfi nő arány most a nőknek kedvezett, több férfi jött el erre az estére.

Házigazdánk gyorsan gondoskodott az egyensúlyról, mint azóta több beszélgetés is visszaadta a férfiak másként kezelik azokat a játékokat amikor pasiként érintkezni kellene, mint mi nők.

Azt még megértem, hogy a pasik nem szívesen ölelgetik egymást, a hátbavágás sokkal inkább bevált kommunikációs eszköz náluk, mint az ölelés, mi nők, ha örülünk egymásnak, meg tudjuk, meg szoktuk ölelni egymást, mint kiderült a férfiaknál ez még egy szeretetteljes közegben sincs így - megint tanultam valamit. Azt viszont nehezen fogom fel, hogy egy meditációs körből azért zárja ki magát valaki, mert éppen egy másik férfi mellett ült és annak a kezét kellett volna megfogni a meditáció alatt, hogy ez miért probléma nem értem, - ez legyen az illető szabad akarata.

Ezen az estén éreztem azt először, hogy könnyedén veszek részt a játékokban és sokkal nyitottabb vagyok, mint korábban voltam.

A pénteki masszázs esten több ismerős arcot láttam és eljött az a pillanat, amikor a nem kívánt érintésből fakadó kellemetlenséget okozó férfival is szembe kellett néznem. Addigra magamban már helyére raktam a történteket, úgy éreztem, hogy a másiknak volt kínos amikor párba kerültünk, ennek megfelelően tartózkodó volt a viselkedése is.
Mint kiderült a záró hétvégi programon nem vehetett részt (Házigazdánk jelezte neki, hogy átlépett olyan határt, ami nem fér bele az ottani szellemiségbe), emiatt sértődöttnek láttam, mivel nem kereste a lehetőségét, hogy beszéljünk arról, hogy mi érintett rosszul, én nem erőltettem a dolgot.

Ez az este is nagyon jól alakult, a program a megszokottnál több, mint egy órával tovább tartott. Mivel másnap is jelenésem volt egy másik lánnyal együtt így ott aludhattunk, harmadig hálótársunk egy srác, akivel a szerdai programon is találkoztam. A hajnalig tartó beszélgetésből azt szűrtük le, hogy nem földtől elrugaszkodott az, amit egy kapcsolatban szeretnék megélni. Nagyon jól esett a biztatása és az, hogy férfiként ismeretlenül is értett, megértett.

A hétvégével kapcsolatban volt némi fenntartásom, Házigazdánk ugyan biztosított arról, hogy ez az alkalom könnyebb lesz, mint az előző kettő, azonban a témát látva volt némi kételyem, sorban pipáltam: ezzel is dolgom van, a másikkal is akad, a harmadikról ne is beszéljünk, stb... :-)
Akkor még viccesnek gondoltam, amiről megint kiderült, hogy nem olyan poénos, ha a kívülálló számára  úgy tűnik nincs dolgom egy adott kérdéssel, de én azt érzem, hogy nagyon is mélyen lévő dolgok kerülhetnek felszínre - persze, hogy mi előre nem gondoltam volna most sem, ahogy az előző két alkalommal sem.

Az első nap így kicsit enerváltnak éreztem magam, szerencsére a délelőtt nem igényelt nagyobb energiabefektetést. A csapat ezúttal az első alkalom létszámával azonos, valahogy nem is bántam, hogy nem vagyunk olyan sokan, mint a múltkor. Az összetételt tekintve: 8 nő és 6 ffi
Délután előtérbe került Házigazdánk és a párja között előző este óta zajló affér, az érzékelhető feszültség oldására jól jött a kérdések szokásos írásban való megválaszolása, most a kapcsolatok, a kapcsolatokon belüli szabadság, a határok, a (beteljesületlen) vágyak kerültek terítékre.

Mindenki leírta a maga válaszát, a férfiak megkaptál a nőkét, a nők a férfiakét, - nagy meglepetés nem ért bennünket a férfiak ismét szűkszavúak voltak, nem kellett sok idő, hogy kiértékeljük a témát érintően adott válaszaikat. Ennek kapcsán hangzott el a "minden férfi egyforma" megállapítás, ebből jutottunk el ahhoz a megállapításhoz, amit a bejegyzés elején már érintettem: "a kapcsolat minőségét a nő határozza meg."

Sok újdonságot nem adott az a megállapítás, hogy a férfiak alsó csakrák által vezéreltek, a nők hamarabb kacsolódnak a szívükkel, mint a férfiak, az viszont elgondolkoztatott, hogy a nőn múlik az, hogy a férfiból mit hoz ki, azaz az alsó csakrák után felsőbb szinten történő kapcsolódás a nő "hozzáállásán" múlik  - mármint számomra ezt jelentette ami elhangzott.

Ez bizonyos vonatkozásban nagyon messzire vezet és még nem letisztult mindaz, ami ezzel kapcsolatban megfordult bennem, de végiggondolva a kapcsolataimat, vagy azt, amit most megélek nagyon is azt igazolja vissza, hogy meghatározó (és mindig is az volt), hogy hová helyezem én el saját magam az adott kapcsolatban, kapcsolódásban.

Az, hogy egy mondat, amire felfigyeltem milyen meghatározó is lesz nem tűnt fel, fel sem merült, hogy az lehet...
Megint utólag állt össze a kép, ez a mondat volt a bevezetés.

Este következett a folytatás: a figyelmeztető jelet megint nem vettem észre... Az egyik játék kapcsán olyan helyzetbe kerültem, amitől nem éreztem túl jól magam, a lány, akivel egy körben került ránk a sor közölte velem, hogy melyik két fiúval szeretne Ő lenni... Pont azokkal, akikre én is gondoltam. Mérhetetlen rossz érzés lett úrrá rajtam: milyen alapon gondolja magát többnek (=engem kevesebbnek magánál), hogy Ő választhat, ezáltal én nem... Ráadásul nem fair... Naivitásom ezen a helyen is kísért, és rosszul érint, amikor azt látom, hogy ezeken az alkalmakon is az ÉLET farkastörvényei uralkodnak. Bizonyos esetekben egy az egyben a vadászösztön és a női manipuláció az, ami felülkerekedik egymás elfogadásán...

Nekem jár, - Neked nem... Megszerzem, amit akarok... - itt is ez köszön vissza néha sajnos.

Mivel magam miatt megyek el újra és újra, eleinte nem esett nehezemre háttérbe vonulni ilyen esetekben, viszont azzal, hogy többször találtam magam olyan helyzetben, amikor szinte elvárás volt velem szemben, hogy fújjak visszavonulót, előjött bennem az, hogy ne én legyek már akit mindig mindenhonnan kitúrnak és más magának AKARJA, azt amire semmivel sincs több jogosítványa, mint nekem.

Hol van itt az egymás iránti tisztelet, önzetlenség? - Kb sehol... Ugyanott, ahol a való világban...
Persze lehet csak én vagyok ilyen félresikerült, és naiv, aki hisz még az önzetlenségben, és a tiszteletben, meg a bizalomban és sorolhatnám, hogy még hány őskövületben, ami mostanra nemlétezőnek látszik...

Az első napot követő szaunázás valamilyen szinten oldotta a feszkót, az éjszaka félálomban telt, sok(k) hatás ért... mégsem gondoltam, hogy a másnap csak "rosszabb" lehet... = nem, valójában nem rosszabb, újabb lépés az utamon, csak nem számítottam rá, vagy nem is tudom...

A záró napon volt két játék, ami nagy traumát okozott két emberben.
Mondanom sem kell, az egyik én voltam. Intő jel volt a jóga gyakorlatsor, amivel a csakrákon keresztüli energiaáramlást tapasztalhattuk meg és erősítettük, nem tudom miért, semmi különös nem történt a "harmadik szem" gyakorlatánál sírni kezdtem. Reggel mikor említettem, hogy bedagadt szemekkel ébredtem két variáció is elhangzott: tisztul a látásom, a másik szerint meg nem akarok meglátni valamit. Akkor még elütöttem egy poénnal én inkább az elsőt választanám, azonban ez a váratlan sírás és ami utána következett a második meglátást igazolta vissza: ideje volt szembesülnöm valamivel, ami bennem volt már jó ideje, de nem akartam meglátni.

Talán már mondanom sem kell, hogy semmi különleges nem volt abban a játékban, aminek a leosztása úgy alakult, hogy egy nő volt a párom. A lányok közül mindenki más férfival volt. Nem tudtam, hogy ki a párom, bekötött szemmel voltunk, nem gondoltam, hogy nő. Amikor szembesültem a helyzettel, nagyon mélyről jött egy érzés: nem kellek a férfiaknak. Furcsa belső beszélgetés kezdődött az egom, és az érzéseim között, nem akartam hagyni, hogy ez az érzés eluralkodjon rajtam, de hát aminek ki kell jönni, az megtalálja az útját, ha nem most, akkor máskor. A felismerés, az az érzés, hogy az elmúlt 10 évben minden egyes kapcsolatom arról szólt, hogy a férfiak viszik az energiámat, vagy a saját egojukat táplálják belőle, vagy elviszik egy másik nőhöz, abból amit adok alig - alig kapok vissza valamit - az az igazság a vulkánként rám törő fájdalom, hogy nem kellek az általam szeretett férfiaknak megsemmisített...

Egyértelmű volt, hogy a játék folytatásában, amikor a csapat másik fele került sorra, azaz a férfiakat kellett volna masszírozni, nem fogok részt venni benne, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy férfihoz érjek.
Egy dologra vágytam, hogy egyedül legyek - egy olyan helyen, ahol ez kivitelezhetetlen.
Már nem sírtam, hanem zokogtam a konyhában, amikor kijöttek utánam, senki nem tudta mi bajom van, csak az látták, hogy kész vagyok, összeroppantam, egy ember volt, akinek egy mondatot tudtam mondani, neki is csak azért, mert tudom, hogy keresztülment Ő is azon az érzésen, hogy nem kell a teremtés koronáinak.
Ez volt az a pillanat, amikor nem tudtam elviselni a férfiakat a közelemben, a szokásos ölelést sem éreztem megoldásnak - az volt bennem, hogy ezen egyedül kell végigmennem. Azt elfogadtam 2 aggódó nőtársamtól, hogy nem hagytak magamra, amíg kicsit meg nem nyugodtam, és két fiúnak végül hagytam, hogy átöleljenek, de ebből az ölelésből is sok volt, nem jelentett feloldást.

A folytatásban nem vettem részt, Húgommal ezidáig "nem zavartuk egymás köreit", meg is lepődtem, amikor kijött hozzám és nem játszott Ő sem. Már nem tudom miről beszélgettünk, csak azt, hogy annak helye és ideje volt.
Amíg a többiek ebédeltek én próbáltam valahogy összerakni magam.

A záró játék kívánságműsor volt, ahol választhattunk kivel legyünk együtt és mi az amit szeretnénk kapni választottjainktól.
Itt megint olyan helyzetbe kerültem, hogy akit elsőre választottam, nem lehetett velem, mert rosszul jött ki a férfi nő arány, akit helyette választottam volna már "elkelt" - de végül átengedték nekem. A gesztust nagyra értékeltem, de bántott is egy kicsit, ugyanakkor ebben a helyzetben, ami a történtek után fontos volt nekem, ki tudtam állni magamért, ha mindenki lehet azzal, akivel szeretne, akkor ez nekem is kijár, ez volt az első alkalom, hogy azt mondtam, hogy ha nem, akkor legfeljebb nem játszom.

Nagyon sokat kaptam a két fiútól, akikkel végül együtt lehettem, biztonságot, oltalmat, gyengédséget, tiszteletet, hitet és a kezdő lépést ahhoz, hogy az éppen formálódó, emiatt sérülékeny, gyenge pontján eltalált éppen összezúzott önbizalmam első téglája a helyére kerüljön.

A visszajelző körben két gondolatot tudtam megfogalmazni, egyrészt azt, hogy a három hétvége számomra az ÉLETET igazolta vissza, sajátos tükörben láthattam magam, másrészt azt, hogy a délelőtti belső utazás miatt nem tudom merre tovább, kilátástalannak érzem a normális párkapcsolat iránti vágyam beteljesülését, nem látom a kiutat a férfikhoz fűződő viszonyokat illetően, elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudom feloldani a felismerés okozta fájdalmat.

"S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: "Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok."