Úton VII. - Megérkezés

"A nehézségek azért vannak, hogy megoldjuk azokat. Minél embert próbálóbb az utunkat eltorlaszoló akadály, annál nagyobb erő kell leküzdéséhez. De ha vesszük - és miért is ne vennénk - egyre jobban erősödik önmagunkba vetett hitünk."

Az előző bejegyzés bloggerkedésem legnehezebb szerzeménye, ez a két bejegyzés között eltelt hosszabb idő oka is.

Nehéz volt arról írni, amivel érzés szintjén most szembesültem, nem az egoból fakadt, nem kimondtam, nem abból indult ki, hogy tudom, hanem abból, hogy átéltem azt a fájdalmat, amit a tudatos felismerés által már feldolgoztam, de a még mélyebb fájdalom elől menekülve érzés szintjén nem mélyültem el a tudat üzenetében.

Nagyon érdekes pillanat volt amikor a kósza gondolatot, hogy nem kellek a férfiaknak igyekeztem visszagyömöszölni oda, ahonnan jött, de nem hagyta magát, egyre határozottabban jelezte az érzés a létezését, és követelte azt hogy teret engedjek neki - sajátos belső beszélgetés volt.

Most kivételesen az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy már írtam és beszéltem is arról, amin keresztülmentem.

A hétvégi programról hazaérkezve tartoztam azzal, hogy köszönetet mondjak annak a lánynak, aki választottját átengedte nekem, magyarázatot adva arra, hogy miért is volt ez számomra fontos momentum.

Szó szerint álomba sírtam magam, bár álmodni nem sikerült aznap éjjel, hétfőn nagyon szétesve és leamortizálva, lelkileg tropa állapotban ébredtem. Lövésem sem volt, hogy fogom összerakni magam, gondolkoztam azon, hogy ilyen hangulatban egyáltalán elinduljak -e  a munkahelyre, vagy sem, végül erőt vettem magamon.

Mint nem sokkal később kiderült jól tettem, ha otthon maradok az önsajnálat leplébe burkolózva, akkor nem látom meg azt a reménysugarat, ami értékel, lezár és utat mutat.

Útközben a munkahely felé az járt a fejemben, amit az oldás technikájáról mondott az egyik lány: találjam meg azt, ami a fájdalmat okozza, lássam meg benne azt, amit tanultam belőle, a "rosszat" cseréljem ki a "jóra" és mondjak köszönetet azoknak akiktől kaptam. Gőzöm sem volt arról, hogy mit tanulhatok én abból a gondolatból, érzésből, hogy nem kellek a férfiaknak, és még mondjak is köszönetet azért, hogy amellett, hogy erre megtanítottak az én energiáimat önző céljaikra használták? - zakatolt az agyamban.

Valamikor délelőtt egyik pillanatról a másikra jött egy érzés, amitől elkezdtem jobban érezni magam - lehet gyenge szalmaszál volt, de belekapaszkodtam: azért vitték választottjaim az energiáimat, mert alapvetően erős vagyok, annak látnak, és az erő, amit látnak rajtam azt sugallja, hogy megállom én egyedül is a helyem, nincs szükségem arra, hogy férfienergiával tápláljanak engem, hiszen nekem annyi van, hogy még nekik is jut belőlük, mi több önként és dalolva adom át nekik, önzetlenül, viszonzást nem várva - legalábbis ez lehetett a látszat, inkább úgy helyes, hogy viszonzás iránti vágyat nem kimutatva.

Ez volt az a pillanat, amikor el is hittem magamról, amit már egy ideje mondogatnak nekem, hogy "erős" vagyok és azt, hogy ezt megláttatták velem az exek már meg tudtam köszönni nekik, mi több, amit adtam, azt szívesen adtam.

Ezzel egy időben már jött is az a felismerés, ami az üzenete ennek az egész folyamatnak, hogy meg kell tanulnom jelezni, kimutatni azt, hogy igenis nekem is szükségem van támogató energiákra és azt amit adok ne máshoz vigyék, hanem hozzám áramoltassák vissza és ne csak sóvárogjak azért, hogy ezt megkapjam, hanem ki is tudjam fejezni a másik felé.

A másik dolog amire mindez ráébresztett, hogy befogadóvá kell válnom, adni mindig is könnyebb volt, mint az, hogy nyitott legyek arra, hogy nekem is adjanak.

Ezáltal nyert értelmet, amit a nyitott szív állapotáról mondott az egyik csoporttársam amikor vigasztalni próbált: a nyitott szív állapotában vagyunk a legkevésbé sérülékenyek, ekkor tudunk könnyen elengedni olyan dolgokat, amik fájdalmat okoznak.

Én ezt vitattam, én úgy gondoltam, hogy a nyitott szív által leszek sérülékenyebb, de aztán beláttam van igazság abban az érvelésben, hogy a falakat az egonk építi, akkor sérülünk, akkor fáj valami, ha beengedünk valakit a falak mögé és nem azt kapjuk, amit vártunk, falon keresztül elengedni épp oly nehéz, mint befogadni.

Mindez rávilágított arra, hogy mi is a következő feladatom magammal kapcsolatban.

Pár óra alatt sikerült a romba dőltnek hitt, földbe döngölt, korábban még gyenge lábakon álló, sérülékeny önbizalmam felépíteni, ezúttal már stabilabb alapokra, ami korántsem jelenti azt, hogy késznek érzem magam és nincs több dolgom az önismeret, önfejlesztés terén.

Ebben sokat segít az is, hogy tudom sok erő, nagy bátorság, és nem utolsó sorban kitartás kellett ahhoz, hogy az elmúlt pár hónapban mélységeiben szembesüljek olyan dolgokkal, amiket régóta hordozok magamban, átéljem, feldolgozzam, ne csak a felszínt kapargassam, mert azzal nem jutok egyről a kettőre.

Megláttam azt is, hogy ki kell állni magamért azokban a helyzetekben, amiket fontosnak érzek, attól, hogy visszavonulót fújok bizonyos szituációkban belső feszültséget keltek saját magamban - tudom, ez egy kötéltáncos érzékeivel vetekszik és tériszonyom van, valahogy mégiscsak meg kell tanulnom, rá kell éreznem a középútra az értelmetlen ragaszkodás és a saját magam háttérbe helyezése között annak érdekében, hogy az egyensúlyt megleljem, mindezt úgy, hogy ez egy "billegős" játék az érzésekkel, megérzésekkel.

Ennek az egésznek csodálatos megkoronázása volt a mauri masszázs, ahol a jóga gyakorlatoknak köszönhető nyitott csakrákon keresztül olyan energiaáramlásban lehetett részem, mint ezt megelőzően soha.

A bennem zajló változást Húgom külső szemlélőként is látványosnak tartja,  hozzá képest jó adag lemaradást pótoltam igen rövid idő alatt, az az építkezés ami nála évekig tartott, nálam hónapok alatt eredményes.

Hogy hogy is vagyok most?

Hullámzóan, bár ez a hullámzás egyre kisebb amplitúdóval járó kilengésekkel jár és a korábbiakhoz képest sokkal könnyebben megtalálom az egyensúlyi állapotomat.

Mostanra érett meg bennem az, hogy a tapasztalat után elméleti síkon is gyarapítsam a tudásom, beszereztem 2 könyvet a tantráról, az ünnepek alatt szeretnék sokat olvasni, pihenni és élvezni annak a tudatos jelenlétnek a gyümölcsét, amit nem kevés belső munka árán értem el ebben az évben.

"A leki béke feltörő tudás,
befogadás, semmit nem tagadás;
mélység és magasság között feszül,
általa minden összhangba kerül."