Hullámcsapdák

"Minden ember legmélyebb érzelmi szükséglete, hogy szeressen és viszontszeressék. Ha érezzük mások szeretetét, képessé válunk a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatására, ennek hiányában azonban csupán a túlélésért küzdünk."

Kétségtelen, hogy ingadozó a kedélyállapotom.

Tény, hogy nincsenek olyan nagy kilengéseim, mint mondjuk egy évvel, vagy fél évvel ezelőtt, de hullámzik bennem mindannak hatása ami ér.

Próbálok nem az önsajnálat útjára tévelyedni, mert az csak céltalan bolyongáshoz vezet, de a szomorúság az elengedés és elfogadás velejárója, azt hiszem ez természetes.

Ugyanakkor nagyon kevés elég ahhoz, hogy jól tudjam érezni magam, egy mail váltás, vagy egy kiadós, nem várt beszélgetés azt igazolja vissza, hogy sokkal inkább egyben van minden, mint pár hónappal ezelőtt.

Húgom találta azt mondani, hogy a belső egyensúly már megvan, csak még nem hiszem el magamról, ezért bizonytalanodok el néha.

Beszélgettünk arról is, hogy a bloggerkedés vajon mennyiben segíti azt, hogy el tudjak engedni nem előre vivő dolgokat, felmerült ugyanis bennem, hogy ez az elemezgetés, analizálás nem feltétlen csak a bennem lévő érzéseket tükrözi, hanem mivel a bal agyfélteke kérdez, és a bal agyfélteke válaszol, egyfajta önigazolás, mintsem tényleges feldolgozása annak, amit negatív hatásként élek meg és át kellene fordítani pozitívba.

Az is igaz viszont, hogy amióta írogatok kevesebbet zakatol az agyam, sokat segít ha kiírom magamból a bennem lévő gondolatokat, még akkor is, ha néha átcsap némi analizálásba, kifordulni magamból teljes egészében nem tudok, nem is akarok, végtére is közgazdász lennék, az lenne a meglepő, ha a reál dolgok iránti jó érzékemhez a jobb agyfélteke zabolátlan működése párosulna - ugyanakkor "elvont" oldalam tapasztalással és tanulással szépen lassan felszabadítható az "elnyomásból".

Ennek köszönhetően korábbi önmagamhoz képest sokkal könnyebben, hamarabb fel tudom dolgozni a negatív hatásokat, az utóbbi időben sokkal inkább elfogadó vagyok magammal és a helyzetemmel szemben, nem haragszom sem magamra, sem másokra azért mert valami nem úgy sikerült, ahogy kigondoltam, terveztem. Próbálok a jelenben lenni, a jelennek élni.

Ettől még nem könnyű, néha kifejezetten nehéz, mert ehhez sok erő és bátorság kell.
Bátorság ahhoz, hogy beleálljak helyzetekbe és erő, ami ehhez szükséges, -mások számára lehet könnyeden kezelhető lenne és nem érhető, hogy miért okoz gondot az, hogy túllépjek dolgokon.

Egyfelől azért mert a felszínesség soha nem volt jellemző tulajdonságom, másrészt azok az emberi kapcsolatok amik kialakulnak számomra fontosak és nem tudok érzéketlenül elsétálni amellett a gondolat mellett, hogy XY már nem része az életemnek, pláne akkor ha azt a kapcsolatot többre tartottam érdemesnek.

Ezért nem szakadt meg évekkel ezelőtt a kapcsolat Reloaddal, és ezért megy a huzavona Egyfedelesemmel.

Illetve ez utóbbi most megint múlt időben írandó, az egy héttel ezelőtti utolsó utáni nem tudom hanyadik lezáró levélváltás tanulsága: ne kezdj olyannal, akinek nem megy az elengedés, ha tudod magadról, hogy Neked nehezen megy...
Ugyanakkor ez azért muris egy kicsit, mert kimondott kötődés nem volt, nem lehetett, akkor hogy is beszélhetünk elengedésről.
Mókásnak is tekinthetném, hogy ismét az "utolsó" levél az, amiben a lelkét láttatni engedi a másik, ez megint olyan férfi dolog, amivel nem tudok mit kezdeni.
Meglepetéssel olvastam az eltűnésekről és feltűnésekről szóló gondolatokat - szinte egy az egyben visszaadta azt, amit írtam arról, hogy a körülöttem lévő pasik, amit adok továbbviszik, vagy a saját maguk épülésére használják:

"Mikor megvan a kis lelkemnek, hogy a másik még gondol rá tudja, h él akkor megnyugszik és persze ezt a másik úgy éli meg hogy eltűnök. Igen eltűnök, mert megvan a "nyugalom" tudom h a másik jól van és ezerrel tudok újra a munkára meg ezer másra koncentrálni. Lehet ez a lelkiismeret? Jó nagy kilengésekkel?"

Most elhangzott egy ígéret, hogy legközelebb akkor kapok levelet, ha kifejezetten megkérem, hogy írjon - ezen is jót mosolyogtam, - kettőnk közül a "kiléptem" szabályt egyetlen egy alkalommal sem én szegtem meg, az más kérdés, hogy ezt a dacból nem keressük egymást sem egyszerű megélni, még úgy sem, hogy annak sincs értelme, hogy írogattunk egymásnak és másfél év alatt találkoztunk 4 -szer...- azzal győzködöm magam, hogy csak az egomnak kellene az "elismerés", hogy hiányzok valakinek.

Aztán itt van még Reload is, aki úgy nem akar tőlem semmit, hogy azért barátilag beszélgessünk - jó beszélgessünk, de az meg olyan érzelmi kilengésekkel járhat, mint pár nappal ezelőtt este és nem kellene, hogy ezek a beszélgetések érzelmileg megérintsenek.

 Ez a két történet semmiképp, mert előre nem visz az jól látható...

Az elmút napokban bőven volt alkalmam azon gondolkozni, hogy miért is van az, hogy aki nekem kellene, annak nem kellek, akinek meg én kellenék az nekem nem kell. Annak igazolására meg, hogy mégis kellek "hülyeségeket" csinálok - mármint az én értékrendem szerint "hülyeség", Húgom szerint teljesen normális, ha egy szituból kihozom azt, ami nincs ellenemre a nőiességgel "operálva" - No de ez szerintem csak önigazolás, és nem a lelkemnek kell, hanem a sértett önérzetemnek...

A kérdésemre, mármint arra, hogy miért nem kellek annak, aki nekem kellene a választ nem tudom, csak azt, hogy az elmúlt időszak viszontagságainak köszönhetően érzelmileg teljesen kiégtem.
Egy bizonyos ponton túl nem tudok közel engedni magamhoz senkit.
Egyfelől úgy gondolom, hogy jó ez így, mert tőlem megalkuvást elváró kapcsolatot nem szeretnék többet, másrészt nem jó ez a társtalanság.

Ennek két kimenetele lehet, vagy betoppan a várva - várt nagy szerelem, amiért érdemes volt ezt az utat végigjárni, vagy minden marad úgy, ahogy most van, hullámhegyek, hullámvölgyek, remény és reménytelenség, megnyílás és bezárkózás, csalódás és elengedés. Elfogadás.

"Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott."