Rövidrezárva

"Néha a fény annyira elkápráztat, hogy nem látunk mást. Máskor sötét felhők takarnak be minket, és úgy tűnik, az ég sosem tisztul ki. De ha megcsillan egy napsugár a szakadó esőben, létrehozhat egy keserédes szivárványt. Jól vigyázz! Pont, mikor azt hinnéd, hogy már a naplemente felé vetted az irányt, beléd csaphat a villám!"

Gyors, de korántsem fájdalommentes lezárása életem egy epizódjának, melynek utolsó felvonása ez év október első hetében kezdett játszódni. És nem feltétlenül a másikban csalódok ilyenkor, hanem magamban...

Hogy beadom a derekam, hogy hagyom magamnak bebeszélni, hogy szánja - bánja a múltat a másik, és a sok - sok beszélgetés alapján bízom benne, hogy ezúttal nem fog fájdalmat okozni, mert felméri annak a súlyát, hogy mi az amit összetörhet bennem. De sajnos ez nem így van... nem méri fel... és nem, nem a másikra haragszom, hanem magamra, hogy megint hagytam magam megvezetni...

Hittem valakinek, akiről nem egyszer kiderült, hogy nem számíthatok rá... De bizonygatta, hogy megváltozott és minden erre utaló jelet felsorakoztatott, én pedig színpadi naivaként idomultam hozzá, megnyíltam, bíztam benne, szerettem nem úgy, mint régen, egészen másként...

A befejezés ennek ellenére nem happy enddel zárult, mi több a magam részéről ezúttal nem is úgy,  hogy nyitva marad a történet a néző fantáziájára bízva a folytatást. Nincs folytatás. Az egyik főszereplő "belehalt".

Soha nem fogom megérteni azt, amikor egy férfi - jelen esetben éveken keresztül - azért ostromol, hogy adjak neki még egy lehetőséget, mert megváltozott, érzi, tudja, hogy mi az amit elrontott.

Amikor meg ott a lehetőség, azt kapom, hogy (szerinte) nincs felkészülve arra, amit várok Tőle, és igencsak ambivalens érzés, hogy miközben azt ecseteli, hogy miért nincs itt az ideje, hogy "elkötelezze" magát azt hallom, hogy téves az a következtetés, amire az önismereti hétvégék által jutottam, hogy nem kellek a férfiaknak... A mondandó éppen azt igazolta vissza, hogy nem kellek a férfiaknak... - Neki sem, aki oly régóta vágyott arra, hogy velem legyen...

Alapvetően hibás megközelítés az, hogy elköteleződést vártam, egyszerűen beértem azzal a tudattal, hogy ha távol is, van valaki aki szeret, akire számíthatok, ahogy jó érzés volt az is, hogy estéről estére volt kitől megkérdezni, hogy hogy telt a napja...

Tény, hogy az elmúlt hetek kommunikációs szünete már éreztette velem sok jóra nem számíthatok a folytatást illetően...

Hogy sírni kezdtem ott a vendéglőben, hááát lehet meglepő...

De amikor alig több, mint egy hónapja még arról beszéltünk, hogy az itthon töltött idő alatt mennyit leszünk együtt, most így az ünnepekkel a nyakunkon azzal szembesülni, hogy ezek szerint semennyit, nem egy felemelő érzés.

Semmi új nem történt, csak az ami ezidáig, 2005. januárja óta... Amikor nyitott voltam elutasítást kaptam, amikor bezártam, befogadást, megértést vártál volna tőlem...

Azt, amit mondtam az elköteleződést tekintve fenntartom...

"A teljes reménytelenségnél a reményben-csalatkozás a rettenetesebb."